Mert van az a pénz!

Második fejezet - Vodkában az igazság!

Bianca

Ahogy Ray elhajította, hatalmasat koppant a mobil a dohányzó asztalon, mire mindenki egyből oda fordította a fejét. Úgy néztük mindannyian azt a kiszuperált készüléket, mintha minden bajunk forrása hevert volna ott, pedig igazából a többség nem is értette, hogy mi ez a hirtelen támadt gyászos hangulat. A csend már szinte fagyossá dermesztette a levegőt a szobában, én pedig nagyon igyekeztem rájönni, hogy mi a fene történhetett. De persze nem értettem semmit, szólni pedig nem mertem. Meg voltam róla győződve, hogy itt valaki vagy meghalt, vagy életveszélybe került. Másra nem is tudtam következtetni a két házigazdánk arcjátéka alapján.

– Oké. Nyugalom. Megoldjuk, csak próbáljunk uralkodni magunkon – mondta mindezt fogcsikorgatva Ray. Szerintem sokkal inkább magának, mint bárki másnak, mert láthatóan ő volt az, akit csak egy hajszál választott el a robbanástól.

– Mennyi?

– Kevés. Rohadtul kevés.

– Oké, de mégis mennyi? – emelte fel a hangját türelmetlenül a fura csaj. Az arcán a legminimálisabb női vonás is férfiassá torzult. Egyértelműen látszott, hogy a haragtól, most még akár ölni is képes lenne. Kifejezetten megijedtem tőle.

– Ötven – válaszolta halkan a srác.

– Hogy mi?

– Jo, nyugodj meg! Megoldjuk.

– Hogy a picsába nyugodhatnék meg?

– Hé, és mégis ki a fene az a Jo? – állt közéjük Milena, csípőre tett kézzel követelve a választ. - Nem azt mondtad, hogy Cristinának hívnak?

– Komolyan gondoltad, hogy bemutatkozom a saját nevemen? – mordult rá gúnyosan, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, vett néhány mélyebb lélegzetet, és miután magában elszámolt körülbelül háromig, folytatta: – De... Ne most, oké? Ki kell találnom valamit.

– Hé – kezdte nagy svunggal a vörös hajú lány is előrébb lépve –, én speciel pont leszarom, kit hogy hívnak. De azt azért elvárom, hogy engem is beavassatok a szituba. Akaratlanul is része lettem az akciótoknak. Tudni akarom, hogy mibe másztam, és hogy pontosan miről van szó.

A jelentőségteljes pillantások csak úgy repkedtek ide-oda a szobában, miközben én már azt sem tudtam, hogy ki-kicsoda, és kivel van. Tökéletesen össze voltam zavarodva. Csupán egyetlen dolog tűnt biztosnak: itt senki sem az, akinek mondja magát.

- Oké. A nevem Jo, és azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most mind leülünk.

Így is tettünk. Mindenki helyet foglalt a kanapén és a fotelben. Körülültük a dohányzó asztalt, ahol még mindig ott figyelt Ray telefonja. Szerintem rajtam kívül senki nem is gondolt arra, hogy valahogyan meg kéne szerezni azt az átkozott mobilt. Természetesen fejből tudtam Eric számát, bár az enyémet két év alatt is képtelenségnek tűnt megjegyezni. Szinte nem is hordtam magamnál, főleg akkor, amikor együtt mentünk valahová. Magamban eldöntöttem, ezentúl másképp lesz. Ez a helyzet rávilágított, hogy sosem tudhatom előre, mikor lehet rá szükség. Bár ebben a pillanatban még az is kétségesnek tűnt számomra, hogy lesz-e még egyáltalán legközelebb. 

– Tehát, mint mondtam, én Jo vagyok, ez pedig itt az öcsém, Ray – bökött a fejével maga mellé a barna szemű srácra, aki a térdén könyökölve, maga előtt az ujjait összeérintve, úgy ült ott, mintha csak a teste lenne jelen. Valószínűleg igen erősen merengett annak a bizonyos helyzetnek a megoldásán, aminek én a felét sem értettem.

– Egyből gondoltam, hogy nem a pasid – szúrta közbe a vöröske. 

De Jo, azon kívül, hogy az egyik szemöldökét kacéran ráemelte, nem tett megjegyzést, csak folytatta: