Mert van az a pénz!

Hetedik fejezet - A félelem ereje

Bianca

Már szinte teljesen elfelejtettem, milyen gondtalanul, mosolyogva ébredni. Igazából most sem értettem az okát. Teljes mértékben indokolatlan volt a jó kedvem, de ma reggel, amikor résnyire kinyílt a szemem, gyűrött arcomon egyből áttáncolt a boldogság, és én örömmel megadtam magam ennek az érzésnek.

Az oldalamon feküdtem, így az ablak pont előttem volt. Felette ott lógott a karnisra aggatva a már helyenként megbomlott, ősrégi, beszürkült csipke függöny. Azon át szűrődött be a hajnali napfény, aminek a még haragos narancsban úszó színkavalkádját visszaverték a gazdagon repedezett, fehérre mázolt falak. Szomorú vagy sem, az igazság az, hogy nem sokban különbözött ez a szoba attól, amiben felnőttem. Olyannyira, hogy most kicsit úgy éreztem, mintha a hatalmas luxusból visszatértem volna a gyökereimhez. Mégsem voltam emiatt elkenődve. Sőt! Valami érthetetlen oknál fogva, ez az egész, úgy ahogy volt, kifejezetten pozitívan hatott rám. Eszembe juttatta apámat, aki mindig azzal heccelt, hogy a tyúkokkal fekszem, és a kakasokkal ébredek, holott még csak nem is vidéken éltünk. Bár az a lakópark, ahol a mi kis házunk volt, erősen hajazott egy elzárt sivatagi kolóniára, mert anyám korai halála miatt az egész környék összefogott, hogy gondoskodjanak rólunk. Én sosem hagytam. Valahogy mindig sikeresen kibújtam alóla, mert sehol máshol nem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint az apámmal, abban a rozzant, sárga négykerekű szekérben. Eric mellett is folyton ezt az érzést kutattam, és egészen idáig nem is sikerült rálelnem. Mire ennek a gondolatsornak a végére értem, egészen zavarba jöttem, úgyhogy inkább egy mély sóhajjal együtt kifújtam magamból a nosztalgikus hangulatot is.

A szobában akkora csend uralkodott, hogy még a légy zümmögését sem lehetett hallani. Azt hittem, kivételesen Miának is sikerült kikecmeregnie az ágyból még dél előtt. Ám amint megfordultam, láttam, hogy az a hosszú vörös lobonc a párna alól kandikál ki, ami nyilván álmában kerülhetett a fejére. Szegény, talán ezzel próbálta a fejében lévő nyomást enyhíteni, amit a rengeteg vodka, és persze a másnaposság okozott. Biztosra vettem, hogy ma sem ébred a kedvesebbik énjével. Már ha egyáltalán van neki olyanja. Az igazat megvallva, ha egyszer is szívből rám mosolyogna, szerintem, ijedtemben össze is pisilném magam.

Mindössze két napja ismertem őt, de most már kezdett a fejemben összeállni a róla alkotott képem. Persze nem teljesen, ahhoz még bőven hiányzott jópár darab a puzzle-ból. Vele kapcsolatban mindig kicsit bizonytalan lábakon álltam, de azért a tegnap esti közös vacsink óta sok dolog értelmet nyert számomra. Például az is, hogy milyen érzelmi trauma gyötri, amit a sekélyesen szarkasztikus stílusával igyekezett elfedni. Azt ugyan tökéletesen megértettem, hogy miért visel álarcot – köztünk szólva mind ezt tettük –, de arról még fogalmam sem lehetett, hogy igazából ki rejtőzik mögötte. Csak azt láthattam, akit meg akart személyesíteni ezzel az égővörös bozontos hajkoronával, és a karjain végigfutó, feltűnően színes, már-már szinte giccses tetoválásaival. Fogalmam sincs, hogy honnan, miért és hogyan, de istenemre mondom, én a zsigereimben éreztem, hogy ez nem több, mint egy felvett szerep. Talán csak az örökké romantikus énem nem engedte, hogy kizárólag rosszat feltételezzek róla. Mert hát ez az én keresztem; sosem adom fel, eszelősen kutatom, és általában meg is találom a jót mindenkiben. Nála pedig tisztán éreztem, hogy a jéghideg páncél mögött valami merőben más lakozik, és erre még észérveket is találtam. Elvégre az nem létezhet, hogy valaki, aki tényleg, teljes mértékben egy velejéig romlott gonosz dög, az képes legyen mégis olyat érezni bárki iránt, mint ő. Már pedig ez a Larry Main, akinek hallatán este még Ray szeme is elkerekedett, egyértelműen birtokában tudhatta Mia szívét. Az látszott, hogy nem akarta ezt az oldalát megmutatni, de nem tudta teljesen elfedni. Naná, hogy nem, hisz' az ilyet nem is lehet. Ettől függetlenül azért rendkívül fura volt azt látni és hallani, ahogy a mindig hűvös, érzelmileg kikezdhetetlen, látszólag magával tökéletes harmóniában lévő Mia egyszer csak ledobja a vasálarcot, és megmutatja lelkének legmélyét. Persze csupán egy pillanat volt az egész, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. De láttam, és megdöbbentett. Bevallom, még kicsit meg is facsarta a lelkemet a története. Legalább annyira mint Joé, mert hát ő volt a másik, akin szintén csak nehezen tudtam kiigazodni. Még annak ellenére is, hogy végre megértettem az ő viselkedésének is az igazi okát. Amit róla tudtam meg, az is szinte átgázolt rajtam, és annyira együtt tudtam érezni vele, hogy képtelen voltam ellenállni, és megöleltem. Éreztem, hogy nem kellett volna. Láttam rajta, hogy ő nem kér ebből, mert nem a sajnálatomra utazik, csak egy ember, akinek lelke van, és ugyanúgy vágyik a szeretetre, mint bárki más.