Mert van az a pénz!

Tizenharmadik fejezet - Összerakva

Jo

Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul álltam, miközben azért imádkoztam, hogy a hatalmas szőke lobonctól, ami a számba és az orromba tömődött, ne kelljen köhögnöm vagy tüsszentenem. Igen, imádkoztam. Az öregfiúval nem igazán voltunk beszélőviszonyban, de ekkor úgy éreztem, hogy mindent be kell vetnem, hogy ne bukjunk le. A munkánkból adódóan ültünk már párszor Rayjel nyakig szarban, de ekkor igazán levert a víz. Egyetlen menekülési útvonal volt, és az a barom egyenesen a közepén állt. Alaposan végignézett mindent, miközben hangosan, teli torokból káromkodott, a guminője pedig ledermedve állt a szoba közepén. Biztosan azért izgult, hogy így is megkapja-e a fizetségét. Ahogy Eric észrevette a laptopján villogó feliratot, még jobban bedurvult, megragadta az egész gépet, és a földhöz vágta. Ha nem pár méterről kellett volna végignéznem ezt a jelenetet, biztosan nagyot nevetek rajta, de akkor nem voltam épp vicces kedvemben. Mint egy mantrát, úgy mondogattam magamban, hogy csak a billiárdfelszerelést ne akarja ellenőrizni, aminek a szekrényében összepréselődtünk négyen. Lapjával épphogy befértünk, de ennek az lett az eredménye, hogy egy Bianca-Milena szendvicsbe kerültem. Máskor nagyon is örültem volna ennek a felállásnak, de ekkor kibaszott kényelmetlen volt. Bár, még mindig jobb volt, mintha Ray került volna mögém, és ő nyomódott volna a hátsómhoz.

– A kurva életbe!

A szekrényajtó vékony résén láttam, hogy Eric folyamatosan tombol és őrjöng. Úgy nézett ki, mint egy ősember, majd egy pillanatra megállt. Mintha eszébe jutott volna valami, a lépcső felé fordult, és gyors léptekkel felvágtatott rajta, miközben a kis cicababája tipegett utána. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem hittem, hogy ekkora mázlink lesz.

– Most – suttogtam, majd kinyitottam a szekrény ajtaját, és kimásztam a rejtekhelyünkről.

A többiek is követtek. Szinte futva közelítettük meg az ajtót, ami még mindig tárva nyitva állt, miután az a barom nem csukta be maga után a sokk hatására. Ahogy kitettem a lábam a folyosóra, egyből a lépcső felé futottam. Hallottam magam mögött a hangokat, ezért biztos voltam benne, hogy Rayék is jönnek utánam. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, a túlélés és a menekülés utáni vágy hajtott. Nem bukhattunk le, nem akartam börtönbe menni, főleg nem ezekkel együtt, így semmivel sem foglalkoztam, csak az előttem álló lépcsőkkel. Ahogy bekanyarodtam, megláttam, hogy Bianca megállt, ahogy utána természetesen Ray is, így Milenának sem volt más választása.

– Mi van már? – suttogtam ingerülten.

– Mia még bent van! – mutatott vissza Bianca az ajtó felé. – Nem hagyhatjuk itt!

– Ó, bazdmeg... – hajtottam le a fejem egy nagy sóhajtás közepette.

– Igaza van, nem hagyhatjuk őt bent – helyeselt Milena.

A lépcső felé fordultam. Ott volt a lehetőség, hogy elmeneküljünk, megúszhattuk volna, Bianca azonban mindannyiunk lelkiismeretét felélesztette. Ray felém fordult, és mélyen a szemembe nézett azokkal az idegesítő kiskutya-szemeivel, amivel azt hitte, hogy meglágyíthatja a szívemet.

– Nem hagyunk hátra embert – mondta.

Erre az egy mondatára összeugrott a gyomrom. Apa mondta ezt mindig, amikor el akarta érni, hogy összetartó családként viselkedjünk. Katona létére igazi vajszívű férfi volt, akinek a családja volt a legfontosabb. Ray nagyon hasonlított rá, mindig őt láttam benne, amikor csak ránéztem. Talán ezért nem tudtam elviselni a látványát.

Megadóan fordultam feléjük.

– És mégis mit csináljunk? Amíg itt szobrozunk, minket is elkaphatnak! Vissza nem mehetünk, ismeri az arcunkat, látott minket!