Mert van az a pénz!

Tizedik fejezet - Betelt a pohár!

Bianca

Napról napra egyre erőteljesebben bukott felszínre az öntudatosabb énem. Úgy éreztem, hogy ebben a közegben muszáj szót emelnem, bizonyítanom, és kiállni a saját igazam mellett, különben eltaposnak. Ez csupán azért érdekes, mert tulajdonképpen a fél életemet úgy éltem le, hogy viszont-támadás helyett, inkább csak védekeztem. Gyenge voltam. Védtelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam azokkal szemben, akiknek jóval több gyakorlatuk volt abban, hogy a farkastörvények értelmében vérre menő csatákat vívjanak, és a saját előbbre jutásuk érdekében, másokat gyötörjenek. Míg apám élt, hozzá menekültem az acsarkodó, folyton bántó kortársaim elől. De mikor elveszítettem az egyetlen mentsváram, megrepedt a védekező mechanizmusom legutolsó alapköve is, és hagytam, hogy Eric azzá tegyen, akivé egyébként soha sem akartam válni. Ma már tudom, hogy a gyász sodort bele abba a kapcsolatba. Mert amikor az ember mindenét elveszíti, ami valaha is a biztonságot jelentette számára, ösztönösen kapaszkodik a felé nyújtott kézbe. Ő értem nyúlt, én pedig - a tapasztalatlanságomnak és a jóhiszeműségemnek köszönhetően - jó erősen rámarkoltam. Úgy kapaszkodtam belé, mintha más lehetőségem nem is lett volna az életben maradásra. Elfogadtam őt olyannak, amilyen volt, mert azt gondoltam, minden kapcsolatnak megvannak a maga viszontagságai. Hogy én milyen vak voltam... Most viszont már tökéletesen tudatában voltam annak, hogy amit ő tett velem, az egyáltalán nem tartozik bele a normális kapcsolat fogalmába.

Az ember lánya már gyerekként elképzeli a hercegét. Megalkot magában egy ideált, és elhiszi, hogy ez a bizonyos „igazi" valahol tényleg létezik. De ahogy felnő, rájön, hogy senki sem tökéletes, így pedig az álmodozás hamar elveszti a varázsát. Elkezdünk hozzá idomulni a körülöttünk lévő világhoz. Kompromisszumokat kötünk, és jó tapasztalat, na meg megfelelő kiokítás híján, egyre nagyobb engedményeket teszünk. Aztán végül azon kapjuk magunkat, hogy már nem is álmodozunk jobbról, mint ami van.

Én már régóta nem hiszek a mesében. Most sem voltam abban a helyzetben, hogy Rayel kapcsolatban, bármiben is reménykedjek, de érthetetlen módon, valami mégis kezdett mocorogni bennem. Nem akartam. Istenemre mondom, ahogy csak tudtam, ellenálltam. De az a csók, egy pillanatra visszaidézte az Eric előtti időket, és én újra a régi burokban éreztem magam. Abban a néhány percben úgy gondoltam, ott vagyok, ahol lennem kell, és azt teszem, amit az én sorsistenem nekem szánt. Hogy Ő az, akit nekem szánt. Ott volt az ajkamon az a csodálatosan bódító Ray íz, az ujjaim alatt pedig a finoman sercenő borostájának enyhén szúrós éle. Végig simította vele minden érzékemet. A fellegekbe repített, ahonnan aztán tényleg fájdalmas tud lenni a zuhanás. Már pedig én - a szabadesés nagymestere -, ismételten pofára estem.

Mia hangja úgy hatott rám, mint egy vészmadár velőt rázó rikoltása. Egyből kiragadott abból a mámorral átitatott burokból, és olyan erővel csapott arcon a valóság, hogyha nem lett volna mögöttem a céllövölde pultja, valószínűleg sokkal messzebbre taszít a lendület. Már így is nagyobb távolságot véltem felfedezni kettőnk közt, mint amennyi egyébként volt.

Annyira vágytam arra a különlegesen csengő nevetésére, amitől minden egyes alkalommal szó szerint elalélok. Igazából beértem volna azzal az édes, kis cinkos mosollyal is, amit az első reggelen kaptam tőle, vagy azzal, ha legalább némi bizonyosságot felfedezhetek rajta, hogy nem értettem félre a közelesdését. De mintha a bizsergést csak én éreztem volna. Mindössze annyit láttam, hogy az arcán egyetlen másodperc alatt milliónyi, bizonytalanabbnál is bizonytalanabb bizonytalanságot hordozó kérdőjel fut át, amit nem is tudom, hogy nekem, a helyzetnek, vagy inkább önmagának szánt-e. Viszont akkor és ott, éppenséggel nem állt módomban különböző elméleteket gyártani erről, ugyanis a következő agyblokkoló csak azután jött, hogy megláttam egy egyenruhás rendőr karjaiban Miát.