Dollhouse

Ismeretlen számú nap

Arra keltem, hogy a hangszórókból hangos sípolás szólt. A lámpák a fejem felett vörösen izzottak, fájt nyitva tartani a szemem. Az ajtó, abban a pillanatban egy hangos kattanással kinyílt, és nyikorgással kísérve, már teljesen szabad volt az út.. de nem a normális folyosó állt előttem. Ez egy utca volt.
Nagyon óvatosan megindultam az ajtó felé. Ahogy kiléptem, mintha egy teljesen más világba estem volna, erős szél csapta meg arcom, a karomon libabőr lett látható, és sokkal, de sokkal szomorúbb voltam, és az életkedvem teljesen elszállt.
De volt más is. A házak, az ég, és minden más színe fekete-szürke-fehér árnyalatot vett fel.
Ahogy visszafordultam az ajtó már nem volt mögöttem, arra az utca folytatódott.
Végig sétáltam rajta, minden épület ugyanolyan volt, kivéve egyet.
Egy pici, citromsárga házacska kitűnt a többi közül, de nem azért mert nagyobb vagy szebb volt hanem... Abban volt  élet. Gondolkozás nélkül megindultam felé.
Ahogy kinyitottam az ajtót a saját családomat láttam öt évvel ezelőtt, karácsonykor. Még ott volt a bátyám is.
Odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem, de ahogy karjaim közé zártam, ő simán átsétált rajtam. A könnyek csípni kezdték a szemem, és már fátyolos tekintettel rogytam a földre, azzal a szándékkal hogy kisírom a lelkem.
A következő dolog amire felkaptam a fejem az volt, hogy elkezdtünk egymással ordibálni. Ő elkezdte húzni a hajam mire én őt elkezdtem rugdusni. Ha akkor tudtam volna hogy egy év múlva, pontosan karácsonykor életét veszti akkor inkább beszélgettem volna vele egész nap valami bugyuta videojátékról.
Ahogyan a következő rúgást hajtottam végre ő összeesett és vér kezdett ömleni a szájából, majd minden vörös lett. Ahogy próbáltam volna elfutni észrevettem hogy egy kisebb fajta pocsolyában állok. Kisebb fajta vér pocsolyában.
Mintha hirtelen egy csodálatos álomból rémálom lett volna.
Nem kaptam normálisan levegőt, de azért ki tudtam futni a házból, bár céltalanul, de elindultam valamerre.
Egyszercsak egy templom előtt találtam magam.
A harang bús, mély, monoton hangon zúgott, és a szent hely körül mindenki feketébe öltözve vonult be. A szememmel megtaláltam az egyetlen szerelmemet, Cameront. Gyorsan odarohantam hozzá, de ő se vett észre. Egyenesen bement  az épületbe, ahová követtem én is.
Ahogy beléptem a lábam előtt egy hosszú szőnyeg húzódott aminek a végén egy asztal állt, azon pedig egy fekete koporsó.
Cam elindult a felé én pedig akár egy hűséges kutyus követtem őt. Határozott lépéseket téve már is ott álltunk előtte.
A koporsóban én feküdtem.
Cam hatalmas kezével gyengéden végigsimított az arcomon. A látványtól átfutott a hátamon a hideg, és kezemet a fejemhez emeltem. Közel hajolt hozzám és azt súgta: sosem szerettelek igazán
Hirtelen szédülni kezdtem. A falak körülöttem leomlottak én pedig példájukat követve zuhantam a kemény, régi fa padlóra.
De ezután már ismét a baba házban ébredtem...