Dollhouse

6. + Ismeretlen számú nap

Hátrahúztam a kezem, de a pengét már nem bírtam eldobni. Valami történt. Hírtelen az összes erőmet elvesztve a földre rogytam, és csak azt éreztem, hogy mindenem fáj. Mintha égne. Valahogyan Matt ott termett mellettem és odahúzott magához, letérdelt és a fejemet az ölébe tette, majd a hajamat kezdte simogatni. Sírt. Vagy legalábbis nagyon szomorúnak tűnt. Meg akartam ölelni, megvígasztalni, de amikor kinyújtottam volna a kezemet az összes testrészembe végtelen fájdalom hatolt és nem tudtam mit kezdeni vele. Végig a szemembe nézett, de én nem bírtam nyitva tartani azt. Ugyanazt az egy szót ismételgette amit nemrég. "Ne, ne, ne!" Bár most tisztán értettem a szavait nem tudtam mire gondol. Nem bírtam tovább, mázsás súlyok húzták le a szemhéjaim és nem tudtam mit kezdeni. Lassan elborított mindent a végtelen sötétség.

***

Szerintem lassan megszokhattam volna, hogy ezen a helyen nem lehet úgy felkelni, hogy valamim ne fájjon, vagy valami ne történjen. Ismét gyötrő fejfájással keltem fel, amit megerősített a szemem kinyitása is. Úgy éreztem magam mint akit máglyán égetnek el, annyira égett a testem MINDEN pontja. A karjaim és lábaim be voltak kötve valami koszos kötszerrel, amire ha ránéztem egyből a hányinger kapott el. Megint abban a hülye kórházi szoba szerű helyiségben keltem mint legutóbb mikor szökni próbáltunk.. Csak most egyedül voltam. Ismét ezen a hülye vaságyon keltem, ami a legkényelmetlenebb "bútornak" nevezett akármi volt a világon. Már nagyjából tudtam, hogy merre kell innen kimenni szóval nagy nehezen megindultam a szobából való kijárat felé. Követtem szépen a fényeket, vissza egészen a szobámig ahol.. Ott volt Matt. Könyökeit a térdein támasztotta, fejét a tenyerébe hajtotta. És mintha sírt volna. Amilyen gyorsan csak tudtam odamentem hozzá, és a hónalja alá dugtam a kezeimet így hosszasan, és erősen megölelve őt. Az akkor érzett fizikális fájdalmat elnyomta a boldogságom, és megkönnyebbülésem, hogy a fiú aki mellett... valamikor ébredtem, a lelki ügyein kívül teljesen jól van.
Még mindig nem szólalt meg. Amilyen szorosan csak tudott, magához húzott.
-Azt mondta,többet nem jössz vissza -a hajamba fúrta a fejét ami legalább egy hete nem volt kimosva. A hangja nagyon-nagyon halk volt, néha meg is csuklott. Először nem is értettem,hogy miről beszél.
-Itt vagyok. Hidd el,nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen. -én is halk voltam. Picit erősebben magához ölelt,mire felszisszentettem.
-Sajnálom.. Nagyon sajnálom ezt az egészet. Úgy el van rontva.. Bárcsak ne így ismerkedtünk volna meg.
Felfeküdt az ágyra, én pedig állapotom miatt, egy csiga gyorsaságához hasonlóan a mellkasára fektettem a fejem.
-Meddig vártál rám? És hogy kerültél be ide?
-Két napig nen tudtunk rólad semmit. Aztán a Mestertől kaptunk egy üzenetet,hogy készüljünk a temetésedre,mert holnap lesz.. Engem megkért, hogy válasszam ki a ruhád, és ha kell valami a személyes dolgaid közül, elvihetem. Ott van a széken a.. rucid. -remegett a hangja. -De én tudtam, hogy nem hagynál itt. Bíztam benned végig Lucy. - Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját egy hatalmas könnycseppet töröltem le Matt állkapcsáról, míg az én arcomról patakokban folytak. Kicsit megemeltem a fejem, hogy meg tudjam nèzni, mégis mit szánt a Vöröske a szertartásomra. Amikor megláttam,a vér is meghűlt bennem...