Dollhouse

1. nap

Reggel abban reménykedve, hogy ez csak egy rémes álom, húztam jobban magamra a kemèny anyagot, ami befedte a takaróm, mikor egy Androidos telefon alapnak beállított ébresztőjét hallottam.
Küszködve keltem fel, majd a szekrényen lévő tükörhöz vonszoltam magam. Szinte minden ugyanolyan rajtam, mint két nappal, egy héttel vagy egy hónappal ezelőtt.
Hosszú, világosbarna hajam, csapkodta derekam, ahogyan jártam,  a benne lévő sötétkék tincsek kicsit kifakultak ugyan. Az arcom is kicsit sápadtabb volt az átlagosnál. Mondhatni, szinte ugyanaz voltam.
De belülről megváltoztam.
Ugyan még nem bántott ez a mester, vagy ez az akárki de bármikor bárhogyan, ahogyan csak a kedve tartja, kínozhat,úgy ahogy azt Mattel is tette.
Ha egyszer haza jutok is, akkor is csak félve fogok tudni sétálgatni az úton.
Vagy egyedül otthon lenni sem bírnék.
Remélem valaki intézkedik ebben. Mármint. Szólt a zsaruknak, vagy valami magánnyomozónak, vagy más egyébnek.
Igazából ezt Camerontól, a barátomtól vártam volna el. A szüleim szerintem pezsgőt bontottak, mikor tegnap késő estig nem értem haza.
Cam pedig biztos fel-alá járkál a szobában, pont úgy ahogyan azt akkor szokta,amikor valami vagy valaki nagyon felidegesíti.
Hiányzik.
Hiányzik, hogy amikor nagy erős karjait körém fonja, senki, és senki sem bánthat.
Hiányzik,hogy reggel mellette ébredjek, és hogy úgy hívjon "Hercegnő". Szinte hallom a fejemben a hangját ahogy kimondja ezt az egyetlen szót.
Kérek mindenkit, kövesse a  fénnyel kijelölt utat.

Gyorsan felvettem egy valamivel normálisabb ruhát, és indultam is.
A többiekkel együtt mentünk a hosszú folyosón végig, követve a világításokat.
Ugyan az az ajtó nézett szembe, mint ami tegnap ahhoz a fura szobához tartozott.
Mikor Jhon kinyitotta az ajtót egy elég érdekes teremben találtuk magunkat.
Nem az, amiben egy nappal ezelőtt tartózkodtunk.

-Mi a szar? -kiabált fel ismét a fiú.
-Kábé. -szólalt meg Amy.

A szoba egy hatalmas betonfalakból álló üresség volt. Semmi nem volt benne csak pár asztal, amin voltak dobozok, amik fényesek voltak a díszektól.
Mikor beléptünk egy idegen hang szólt, mire mindenki megkönnyebbüpve fújta ki az eddig bent tartott levegőt:

Itt a szalagavató ideje!
Holnap délelőttig díszítsétek ki a termet, hogy a Bálotok tökéletesen teljen!
Sok sikert, és jó szórakozást!

-Kurvajó.
-Az. -feleltem egyszerűen.
-Na, gyerekek kezdjünk bele, mert ha nem leszünk kész, elég alaposan megszívjuk. -Nézett ránk Amy.
-Oké én nézem a világosítást. -rohant Matt egy hatalmas dobozhoz amire hatalmas betűkkel volt kiírva mit is rejt.

Elkezdtük szépen berendezni a termet.
Mikor nagyjából három órája szépítettük, hallottuk ismét az idegen hangot:

Most kérlek, fáradjatok vissza szobáitokba.

-Ámen!

Lassan, komótosan indultunk meg a folyosón.
Ahogy beértem a szobámba elég erősen éreztem a büdös testszagomat, rájöttem, hogy azóta nem volt alkalmam moskodni, hogy itt vagyok. Remélem a "mester" erre is gondol. Nem örülnék -ha ki is jutok- annak hogy olyan fekete vagyok mint a föld.
És olyan büdös mint egy farm.

Gyorsan kinyitottam a szekrényemet, amit benne láttam eléggé meglepett:
Egy hatalmas ruha díszelgett benne, egészen hercegnős.
A felső része pánt nélküli és szűk volt, fehér és apró szürke csillogós flitterekkel volt diszítve.
A szoknya rész deréknál kezdődött aminek vége a földet súrolta. A színe hasonlított a hajamban lévő melírre.
Az egész ruha egyszerűen mesébe illő volt.
Sosem voltam az aki gyakran kiöltözött, nem szeretek ruhákat felvenni.
Sőt, bálokra, bulikba sem jártam.
Én a mindennapjaimat otthon töltöttem egy könyv felett, kávéval a jobb kezemnél,és szemüveggel az orromom.
Nem  az a nagy hangú, inkább a csendes, kiváló diáklány voltam.

A ruhán egy cetli volt:

,,A holnap esti bulira!
-M"

A hideg is kirázott ahogy elolvastam.
Vajon èlveszheti azt, hogy velünk "játszik" mint az igazi babákkal? Biztos igen szar gyerekkora volt.

10 perc lefekvésig!

Csodálatos! Megint feküdhetek le úgy, hogy nem tudom reggel egyáltalán felkelek-e. Bár szerintem mindenkinek úgy lenne a legjobb ha én már nem élnék.
Gondolom a többiek se nagyon bírják, hogy itt vagyok, a szüleim, le merem fogadni, hogy most is örömtáncot járnak, az eltűnésem végett.
A barátom, ő lassan beletörődne, hogy nem vagyok az élők sorában, a barátaimnak meg maximum egy percig hullhattak a könnyeik.

Szóval az lenne a legjobb, ha én már nem lennék.