I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

33. fejezet

Lia

Amint elváltak útjaink Natáliával, és a Rover kormánya mögött ültem, tárcsáztam Jake számát.

– Hali, na mizu? Merre lézengenek?

– Mikor hívtam Tommo-t, még a sudióban voltak, de aztán el kellett halasztani, mert Niall rosszul lett. Állítólag elég rendesen megfázott, meg ki is van napok óta. A srácok nem nagyon tudnak vele mit kezdeni, a menedzser pedig már a plafonon. – érzetem a vigyorát a készüléken keresztül is.

– Hm... szegény. – kuncogtam.

– Látod, ilyen hatással vagytok ránk, férfiakra, teljesen kicsináltok minket. – cukkolt.

– Befolyásolható népség. – morogtam mosollyal az arcomon. – Amúgy Jakey, hogy állsz a nőkkel?

– Hááát.... Szarul, de büszkén.

– Tehát nincs kapás? – puhatolóztam óvatosabban.

– Az ugyan van, csak soha nem felel meg. – vallott színt őszintén.

– Ó! Nathi...?

– Aha. Nem... nem tudok szabadulni az érzéstől. Akarom és kész.

– Jake... ő George-ot szereti.

– Tudom. – sóhajt nagyot. – Na jó, ennyi dráma elég volt, sok sikert Niallnél. – ismét könyedebbre váltott, de kihallatszik a hangjából a szomorúság.

– Köszi, Mccarney.

– Nincs mit. – hallottam, hogy már épp le akarja tenni, de gyorsan míg bekiáltottam a telóba, hogy meghallja.

– Jake!

– Igen?

– Ha a fősulin lesz egy nagyon kedves, szimpatikus lány, akivel tudom, hogy kijönnétek, bemutatom neked. – vigyorogtam.

Felnevetett gyöngyöző hangon.

– Szia, Lia.

– Pá! – s ezzel letettük.

Majd meglátod Jakey, keresek én neked nőt!

Az ajtajában állok és nem merek bekopogni. Nem tudom mi van velem. Hisz a pasim, nem? Kicsit előbb jöttem, mint gondolta, örülni fog nekem. Ugye...?

Nagy levegőt vettem, majd hangosan kifújtam. Kop-kop-kop.

– Liam, ha te vagy az , megvagyok, oké?! – hallottam rekedt, torokfájós tenorját a bejáraton keresztül.

Nem jött kinyitni az ajtót, csal óbégatott egyet. Megint kopogtam.

– Ahj, az istenért, mondom, hogy jól vagyok!

Ja, hallatszik a hangodon...

Ezúttal mezítlábas, csattogó léptekkel közeledett. Késztetést éreztem rá, hogy lerohanjak a lépcsőn, ki az utcára és eliszkoljak.

Mi van, ha nem örül nekem? Ha tényleg nem örül nekem? Olyan hülyék vagyunk Nathival! Minek kellett előbb jönnünk?

Elkaptam a bőröndöm, Tabby hordozóját és a táskám, az utóbbit a vállamra csaptam és már mentem is volna le a lépcsőn, mikor kinyílt az ajtó.

Basszantyú!

Lassan megfordultam és az ámult, nyúlott képű Mr. Horannal találtam szembe magam. Egy melegítőalsó és egyszerű fehér póló volt rajta, de így is úgy nézett ki, mint Michelangelo Dávidja. Maga a férfi tökély.