I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

11. fejezet

Lia

Nathi beszámolója után erős késztetést éreztem arra, hogy kupán vágjam, hátha akkor rájön, hogy ő az a lány, aki után folyatja a nyálát Georgeo. Komolyan mondom, hogy lehet ilyen nehézfelfogású valaki? Én inkább vagyok makacs, önfejű, semmint ennyire hülye. De eldöntöttem, hogy nem folyok bele jobban, várok egy kicsit, és ha annyira tehetetlenek lesznek, majd akkor teszek helyre mindent köztük. Addig is jót szórakozok a szerencsétlenkedésükön.

– Hamarosan ki fog derülni, hogy ki az az Anonymus, és szerintem meg fogsz lepődni – többet nem mondtam, hagytam a levegőben lógni a mondat végét, hadd agyaljon csak. Amúgy is jót tesz neki, ha kicsit használatba veszi azt a berozsdásodott izét a fejében.

– Miért? Te tudod, kiről beszél? – vonta fel az egyik szemöldökét kicsit meglepve és kíváncsian.

– Persze, hogy tudom. Mindenki tudja. Ja, nem. Mégsem mindenki. – gonoszkodtam.

– Haha. – húzta a száját.

– Hagyjuk George-ot és a nőjét, inkább térjünk vissza a Dream or Reality-re. Mi legyen az ötödik fejezetben?

– Öhm... Nem tudom. Mi volt a negyedikben...

A barátnőm megjelenésével belevetettük magunkat a közös történetünk írásába – de persze csak azután, hogy elmesélt mindent, ami a „deszkaórán" történt. Miután megbeszéltük, hogy mi legyen a soron következő részben, ami az én karakterem szemszögéből játszódik – mivel két lányról szól, és az egyik szereplő szemszögét ő írja, míg én a másikat – álltam volna neki írni, de egy barna hajú, szakállas srác berúgta az ajtót és felettébb hangos ordítozás közepette az ágyra vetette magát. Mi csak ámultunk rajta.

– Sziasztok! – vigyorgott ránk.

– Szia. – köszönt Natália.

– Szia, Louis. Hát te? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést ebben a helyzetben.

– Átugrottunk a srácokkal. Hallottuk hírét, hogy kibékültetek a Szöszivel, így hogy már elüt a vihar át mertünk jönni. Nem tudom, mit csináltok, de azonnal hagyjátok abba és gyertek horrort nézni! – darálta, közben a vigyora nem hervadt le.

– Mit nézünk? – csillogott a barátnőm szeme a horror szóra.

– A Paranormal Activity-t.

– Uh, az szar! Nem lehetne valami más? – nyöszörgött elégedetlenül.

– Ahogy George-ot ismerem, nem. Ez a kedvenc filmje.

– Ő is itt van?! – nyílt tágra a lány szeme.

– Aha. Az Union J-s srácokat is fölhívta Zayn, mikor szóba jött, hogy fel kéne ugorjunk valamelyik nap. – mondta Lou.

Asszem most Nathi tudott volna pár szót mondani a sötétbőrű pasinak.

– Jaj, Loulu, muszáj menni? – kérdeztem elgyötört tekintettel a fiúra nézve. Mostanában mindenkire aggattam valami becenevet. Louis Loulu lett, Zayn Zaynie, Liam-et általában a közismert, nem általam kitalált becenevein hívtam, tehát Paynonak vagy Leeyumnak. Harry-t Hazzának vagy simán Rohadéknak, Niall pedig a Cica elnevezést kapta, amit amúgy csak magamba vagy Nathi előtt használtam, nála is megmaradt az ismert, azaz a Nialler. – Írnom kell, míg van ötletem és kedvem. Meg nem is szeretem a horrort. Világéletemben ijedős voltam. – rinyálásom, csak egy ugye ezt nem gondoltad komolyan-nézéssel és fejrázással zárta rövidre, és ekkor már tudtam, hogy sok időt töltök majd az erkélyen vagy a konyhába, vagy akárhol máshol, csak nem a nappaliba, ahol nézzük a hátborzongató filmet.