I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

27. fejezet

Lia

Nathit meg mi lelte? És mi a franc ez? – bénultan álltam a nappali ajtajába és azon voltam, hogy földolgozzam a látottakat. Lámpa nem égett, gyertya helyetesítette. A pulton gőzölgő gyorskaja, kínai, Horan laptopja meg a dohányzóasztalon játszott le egy playlistet. John Mayer dalolászott a hangfalakból. A nappalin és a konyhán kívül minden sötétségbe borult. Tök hangolatos volt.

– Wow! – pislogtam. Végül sikerült megint életet passzíroznom magamba és megindulni. Először megnéztem a pulton lévő finomságot, majd Niall lelőhelye után kezdtem kutatni.

– Öhm... Niall?

– Pillanat! – talán a fürdő felől érkezett a hangja.

Oké, ha várunk, hát várunk... – ledobtam magam a kanapéra, és szinte egyből elnyomott az álom. Nagyon kifárasztott ez a mai nap.

– Ne haraguj, de... – hallottam, ahogy ezt mondja, de nem maradt erőm kinyitni a szemeim. Aztán elhallgatott, majd besüppedt a kanapé lábamnál lévő része.

Nem aludhattam sokat, mert Niall még mindig ott dekkolt mellettem és a cicával az ölébe szörfözött a neten. Fölültem és álmos hangon megszólaltam:

– Bocsi. Kicsit elfáradtam.

– Szia. – vigyorral az arcán fordult felém.

Nem láttam haragnak vagy megbántottságnak a jelét az arcán, szóval asszem megbocsájtotta ezt a kis alvós bakit.

– Tabby, drágám, gyere ide! – hívtam magamhoz a macsekot, de az deréken kitartott Niall mellett. – Cöh! – duzzogtam, mire a szöszi kuncogva átnyújtotta a kedvencünket.

– Ma nagyon összebarátkoztunk, segített megszervezni a randit. – közölte.

– Értem. – mosolyodtam el. – Tehát ez egy randi.

– Pontosan.

– De hát már összejöttünk, nem? – vontam össze zavartan a szemöldököm.

– De, viszont valahogy életbe kell tartani azt a bizonyos tüzet. – magyarázta.

Ez igaz. Na de érdemes arra a kevés időre még jobban összegabalyodnia mindennek?

De ahelyett, hogy kimondtam volna ezt, és megbántom, csak fejingatással válaszoltam.

– Mi az? – látta rajtam a kétségeket. Bár nem mintha annyira titkolnám.

– Lényegtelen.

– Rendben. – nem kicsit lepődtem meg a válaszán, hisz azt hittem tovább firtatja a dolgot. Talán tudta már így is, hogy mi jár a fejembe. – Hoztam neked valamit, míg aludtál. – fölkelt és a konyhába ment.

– Mit kapok? – kíváncsiskodtam.

– Életelixírt. – mondta, ahogy közeledett egy extra nagy pohár Starbucks-os kávéval.

– Ah, szeretlek! – csillant meg a szemem, valamint neki is az utolsó szóra. Hamar kikaptam a kezéből, de mielőtt még megkóstoltam volna, vagy akárcsak megszagolom, levizsgáztattam újdonsült barátom. – Milyen?

– Caramel Macchiato. – felelt büszkén kihúzva magát.

– Oké, méltó vagy rá, hogy a pasim légy! – belekortyoltam a barna színű folyadékba és teljes kábulatban nyeltem le a finom édes, mégis keserű italt.