I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

8. fejezet

Nathi

Szólt a tévé, de nem igazán tudtam rá oda figyelni. Kint ültünk a nappaliban a kanapén, a szöszke az egyik oldalamon, Delia meg a másikon karba font kézzel. Még jó, hogy ilyen nagy az ülőgarnitúra és távol tudnak ülni egymástól. A feszültség szinte harapható volt a szobában, ugyanis Lia és Niall tegnap este óta alig beszéltek egymással, vagy ha váltottak is pár szót az kisebb csatába ment át. Csendben felhúzott lábakkal meredtem a képernyőre csak úgy, mint ők. Éppen valami bugyuta reklám ment.

– Nem akarsz beszélni vele? – kérdeztem az anyanyelvünkön suttogva.

– Nem! – válaszolt normálhangon, kicsit mogorván. Már megszoktam tőle mindig ezt csinálja, ha morcizik.

Nagyot sóhajtottam. Felesleges több erőfeszítést belefektetni.

Még vagy negyedórán keresztül kussban ültünk. Nem tudom, meddig bírom még velük egy légtérben. Rendesen érezni lehetett a sértődöttség súlyát. Liát nagyon jól ismerem, nála több napig is eltarthat ez az állapot, viszont Niallt egyáltalán nem. Már lassan azon a ponton voltam, hogy felállok és összekoccintom a fejüket, hogy észhez térjenek. Valószínűleg ez is vagy valami hasonló lett volna, ha nem csörög a kaputelefon. Először Niallre néztem aztán Liára. Egyikőjük sem mutatta jelét, hogy szándékozna felengedni az emberkét. Felpattantam, alig vártam, hogy kiszabaduljak innen, ha csak egy kis időre is.

– Komolyan mondom, rosszabbak vagytok, mint két óvodás kislány, akik összevesztek egy plüssmacin! – morgolódtam miközben a telefonhoz mentem. Kicsit azért féltem is őket egy szobában hagyni, nem akartam, hogy megint összeszólalkozzanak.

Megnyomtam a készüléken a gombot, amivel fel lehet engedni az illetőt. Pár percen belül pedig kopogtattak is. Az ajtó túloldaláról George angyali mosolyával találtam szembe magam. Enyhén meglepődtem, hisz nem számítottunk ma rá.

– Szia. – köszönt.

– Hali. Te mi járatban? – álltam arrébb az útból, hogy be tudjon jönni.

– Csak erre jártam és gondoltam benézek minden oké-e.

– Öhm, hát okénak éppen nem mondanám. – húztam a szám.

Bementünk a nappaliba, ahol láthatta a két durcás kis kölyköt. Csodával határos módon ugyanabban a pózban voltak, mint ahogy hagytam őket.

– Sziasztok! – köszönt nekik vidáman, vigyorral az arcán.

– Szia. – viszonozták egyszerre dünnyögve.

– Velük mi van? – fordult felém George megdöbbenve. Nem mondtam semmit.

Átmentünk a konyhába és letelepedtünk a bárszékekre a pulthoz.

– Szóval mi ez a fagyos hangulat?

– Mióta Lia visszajött Zaynnel azóta ezt csinálják. Már vagy százszor összeszólalkoztak, most meg bevágták a durcát. Azt hittem az előbb, hogy szét fog robbanni a fejem. Nem igazán bírom mikor ilyenek az emberek.

– Majdcsak kibékülnek előbb-utóbb.

– Ahogy Liát ismerem inkább utóbb. A duzzogáshoz nagyon ért. – grimaszoltam.

– Reméljük most máshogy lesz!

– De most is láthattad, hogy ülnek ott. Kb. mint két szobor, csak a mellkasuk emelkedéséből meg a pislogásukból veszed észre, hogy elevenek. Nem hogy kezdenének valamit magukkal, megdumálnák vagy valami.