closer ✧ bucky barnes

ten

Bucky szemszöge;

Reflexből magam elé tartottam metál karomat, de túl lassú voltam a golyóhoz képes, így az egyenesen a jobb vállamba fúródott.

- Francba... - szisszentem fel az égető érzésre, miközben Steve utánam kapva kiabált Tony-nak, hogy siessünk vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Rosa lefagyva figyelte a vérző sebhelyet, majd felém akart nyúlni, de Steve ellökte őt.

- Észnél vagy, Rosa?! Meglőtted Bucky-t! – ordított rá, mire a lány visszaesett az ülésbe és megszorította a karfát. Én lábon állva tűrtem a fájdalmat, mikor Steve azt mondta, hogy valahogy ki kell szedni a golyót a testemből.

- Itt nem fogjátok tudni megoldani. Sietünk, addig pedig szorítsátok el a vérkeringését. A laborban megcsináljuk. – mondta Tony. Nyugodt levegőket véve figyeltem, ahogy Rosa a padlót bámulja. Nem tudom, hogy mit tehetett vele Brock, de nagyon elveszettnek tűnt.

- Jól vagy, Buck? – kérdezte már nyugodtabban Steve, miközben leültetett az egyik ülésbe.

- Ki fogom bírni. – mosolyogta rá, majd Rosa felé böktem a fejemmel.

- Ugye tudod, hogy nem ő a hibás?

Steve hamisan felnevetett, majd megrázta a fejét. – Az előbb lőtt meg, te pedig véded? – Steve rossz szemmel végignézett a lányon, majd visszafordult felém. – Rumlow valamit tett vele, ha így rád támadt. Gondolod, hogy azt amit veled...?

- Ha azt tette volna, akkor rátok se emlékezne. – reménykedve próbáltam cáfolni azt, hogy talán ott ült, ahol én is. – Ha azt tette volna, akkor nem lenne itt. – a múltra gondolva szorítottam össze állkapcsomat.

- Igazad van. - szólt közbe Natasha, majd leguggolt Rosa elé. - Rosa... - a nevére felkapta a fejét. - Emlékszel a nevedre, igaz? - a lány nem bólintott, csak merengett a sötétbe.
Natasha próbálta szóra bírni, de ő csöndben maradt. Néha felpillantott rám, mintha felismerne, viszont mikor találkozott a tekintetünk, elkapta a fejét.
- Illya biztos, hogy szóra tudja bírni. - mondta Nat, majd kipillantott Tony felé. - Hamarosan hazaérünk.

Rosa szemszöge;

Remegtem a fáradságtól, mikor megérkeztünk. Bucky-t elvitték a laborba, míg engem az ellenkező irányba tereltek. Steve és Natasha maguk közé fogva akadályoztak meg a mozgásban, aminek kissé örültem, mivel még mindig nem bíztam testemben.
Hirtelen Illya lépett be a szobába, én pedig megéreztem azt a különös érzést a szívemben. Jó volt újra látni őt.

- Mi történ vele? - kérdezte kissé mérgesen Illya.

- Ne akadj ki, de Rumlow valamit tett vele, és... - kezdte Nat, de nevelőm hitetlenkedve közbevágott.

- Mégis hogy hagyhattátok, hogy az a... - dühöngött, de mielőtt szitkozódni kezdett volna, nyugatóan orrnyergét kezde masszírozni. - Rendben, hagyjuk. Koncentráljjunk Rosa-ra. - mondta, majd elém lépett. Köszönt, mintha újra öt éves lennék, majd megkérdezett pár dolgot, de persze nem voltam képes válaszolni.

Illya nem adta fel, pár pillanat múlva elszántan megfogta a megszokott kesztyűs kezeimet, majd lehúzta azokat rólam. Mintha tudná, hogy mit kell tenni, összekulcsolta ujjait enyéimmel.

- Ha túl sokáig fogod akkor... - kezdte volna Natasha újból, de Illya újra megszakította.

- Tudom.

Az emlékképeket újra látni kezdtem, láttam a gyermekkori énem, az házunkat otthon, Oroszországban, és azt, mikor Washingtonba költöztünk. Mintha egy érzelmi hullámvasúton lettem volna, hátráltam meg, ezzel elveszítve a kapcsolatot. Nem foglalkozva a következményekkel, Illya karjaiba borultam, és könnyekben törtem ki, mikor újra éreztem, hogy a testem újra hallgat rám.

- Végre. - motyogtam.
Nem tudom, hogy Brock mit tett velem, de ameddig csak lehet, el akarom felejteni a történteket.

Illya visszaölelt, majd pár pillanat után elengedett.

- Sosem voltam még ennyire boldog, hogy láthatlak. - nevettem fel, nedves szemekkel.

Illya csak elmosolyodott, majd arra intett, hogy menjek aludni, mert rámférne egy kis pihenés. Bólintottam, majd még egyszer megölelve jó éjszakát kívántam neki.

Lassan Natasha felé fordultam, aki ott maradt, nem úgy mint Steve.

- Kérlek Nat, ha találkozol még Bucky-val ma, akkor add át a bocsánat kérésemet. - mondtam, a quinjeten történtekre gondolva.

- Hidd el, nem a te hibád volt. És biztos, hogy meg fog bocsájtani neked. - simmított végig a karomon.

- Köszönöm. Jó éjt. - köszöntem, majd a lift felé indultam.

Amint az én szintemre értem, megálltam Bucky ajtaja előtt és hangosan felsóhajtottam. Nem tudom, hogy miért ijedtem meg annyira tőle a repülőn, de egyenlőre megelégedtem a tudattal, hogy vége, biztonságban vagyok.
Amilyen gyorsan csak lehetett, letusoltam, majd fáradtam dőltem be az ágyba. Lehunyva a szemeimet azonnal álomba merültem.
De még milyen álomba.