closer ✧ bucky barnes

one

Natasha gyorsan száguldott Washington forgalmas utcáin. - Ha nincs SHIELD, Illya hol fog dolgozni? - törtem meg a csöndet közöttünk.

- A Bosszúállóknál. Biztosan hallottál már róluk. - válaszolta egy pillanatra rám nézve.

- Persze. - bólintottam. Még mindig úgy éreztem magam, mintha a sötétben tapogatóznék.

- Pár perc, és odaérünk. – mondta, majd gyorsan tett egy jobb kanyart, ami miatt neki nyomódtam az ajtónak.

- Az biztos. - utaltam Natasha gyors vezetésére.

A külváros felé mentünk, olyan helyek mellett hajtottunk el, ahol még nem jártam. Mikor megláttam az központ előttünk lévő óriási épületet egy nagy "A" betűvel az elején elakadt a lélegzetem.

- A Bosszúállók központjába megyünk... - motyogtam sokkal inkább magamnak, mint a barátnőmnek mellettem.

Natasha csak felkuncogott. - Bizony.

Leparkoltunk, Natasha kiszállt a kocsiból, én pedig követtem. Az épület tényleg óriási volt, felszerelve mindenféle modern felszereléssel. Hát, a világ megmentése biztos sokba kerülhet.

Beléptünk az egyik liftbe a sok közül, és Natasha a harmadik szintet jelző gombot nyomta meg.

- És most hova...? - érdeklődtem.

- A többiekhez. - válaszolta röviden, és még mielőtt kérdezhettem volna még valamit, az lift ajtaja kinyitódott.

Gondoltam, hogy a nappaliban vagy egy nagy társalgó szobában lehetünk, hiszen otthonosan nézett ki a hely. Arról nem is beszélve, hogy ott volt Amerika Kapitány, Tony Stark és az én nagybátyám. Illyára pillantottam és abban a pillanatban legszívesebben sírva kérleltem volna a magyarázatokat.

Hirtelen a híres Mr. Stark lépett elénk, én pedig megszeppenve néztem rá.

- Végre, hogy itt vagytok. Tudod, hogy nem sokáig bírom ki egy szobában Rogers-el. - forgatta meg a szemeit Mr. Stark, mielőtt felém fordult volna. - Jó végre személyesen is találkozni, Rosamund. - mosolygott rám kedvesen.

- Csak simán Rosa. - mondtam.

- Hát rendben. Akkor Rosa... van megbeszélnivalónk, ugye? - nevetett fel, és leült az egyik fehér fotelbe.

Kellemetlenül éreztem magam, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Illyára néztem és leültem mellé. Jobbra tőlem Steve Rogers ült és biztatóan rámosolygott.

- Itt az idő, hogy őszinte legyek veled, Rosa.- szólalt meg mellőlem a nagybátyám. Felé fordulva mélyen a szemeibe néztem, hogy tudassam vele, hogy kicsit dühös vagyok rá. - Csak hallgass végig kérlek. Tudom, hogy azt hiszed, a hazugságokkal bántani akartalak, de ez nem így van. Csak védeni akartalak. - folytatta, a szívem pedig meglágyult. - A szüleid a SHIELD-nél dolgoztak, mint ügynökök. Tudták, hogy ha gyerekük lesz, te nem leszel biztonságban, mégis úgy gondolták, hogy meg fognak tudni védeni. Ez nem pontosan így történt. A haláluk után én fogadtalak örökbe, ahogy azt az anyukád, az én nővérem akarta. Igaz, hogy én is a SHIELD-nél dolgoztam, de én csak a háttérben voltam, nem voltam semmilyen veszélyben. Az apukádnak volt egy képessége, ugyan az, mint neked. Különleges volt, és tudta, hogy te is az leszel. De mivel én neveltelek fel, és én nem tudtam semmit az erődről, nem tudtad megtanulni kezelni. Azért vagyunk itt, hogy Tony és a többiek segítsenek neked, és talán még jó dologra is fogják tudni használni. Sajnálom, hogy ez ilyen hirtelen jött. - halkult el, én pedig pár hosszú pillanat gondolkodás után csak szorosan megöleltem.

- Semmi baj. - motyogtam a pólójába. - De mostantól legyünk őszinték egymással. Nem akarok több titkot. - hajoltam el tőle, Illya pedig mosolyogva bólintott.

- Nem akarlak sürgetni drága Rosa, de minnél hamarabb kezdünk el vizsgálni annál jobb. Gyere, Banner már vár. - szólalt meg mögülem Mr. Stark, én pedig engedelmesen követtem.

Egy szinttel feljebb egy laborba érkeztünk, ahol Dr. Banner éppen a gépek előtt állt. Bemutatkozott nekem, bár nem igazán volt rá szükség. Megkért, hogy foglaljak helyet, aztán magyarázzam el a képességemet. Mindent a legérthetőbben próbáltam elmondani, bár én magam sem tudtam sok mindent róla.

- Értem. - szólalt meg utánam Bruce. - Pár pillanat és kicsit jobban megvizsgálunk, rendben? - kérdezte, mielőtt egy tűt szúrt volna a karomba, hogy vérmintát vegyen.

A kezeimből pár tű és két cső állt ki, amit szörnyen kényelmetlennek éreztem, de egy helyben maradtam.
A vékony csöveken keresztül a sötét színű vérem kezdett áramlani, a mellettem lévő gép pedig mutatta a szívem pulzusát.

Nem hallottam a beszélgetésüket, annyira figyeltem arra, hogy ne akadjak ki a vér láttán, de amint mind a ketten elém léptek, feléjük fordultam.

- Rosa, a véred gyorsan tisztul, és így egyből meg tudod gyógyítani a testedet, ezért nem voltál még beteg. - mondta Bruce, miközben Tony egy másik asztalhoz lépett, és az egyik fiókból elővett valamit. - Meg tudod szabadítani másoktól a fájdalmaikat, és el tudod venni a betegséget, ahogy azt eddig látom a mintákból. - folytatta Bruce, miközben Tony visszajött mellénk, kezében egy pár érdekes kesztyűvel.

- Egy szóval meggyógyítod őket. Ez nagy segítség lehet még nekünk. - fejezte be Mr. Stark, majd az ölembe tette a kesztyű párt. - Ezt pedig vedd fel, valamennyire meggátolja az erődet, amíg nem tudod kontrollálni.

Bólintottam, majd felhúztam azokat. Majdnem az alkarom közepéig értek, és hozzátapadtak bőrömhöz. Feketék voltak, szélükön egy-egy sötét bíbor színű csíkkal.

- Mr. Stark, ezt nekem tervezte? - tágra nyílt szemekkel néztem fel rá.

- Igen, neked terveztem, Rosa, és ne magázz, ennyire még nem vagyok öreg. - forgatta meg a szemeit, de utána elmosolyodott. - Gyere, Natasha majd körbevezet az épületben, megmutatja a szobádat. - mondta, majd megvárta, hogy felkeljek miután leszedtek a gépekről.

- A...a szobámat? Itt fogok lakni? - kérdeztem meglepve. Ez a mai nap teljes fordulatott vett.

- Igen, Illya már rád unt...- mondta Tony komoly arcal, én pedig kissé keseredetten néztem vissza rá. - Csak vicceltem. - nevetett fel, vele együtt pedig én is, kínosan.

- Na, hogy sikerült? - Natasha hangját hallottam meg mellőlem, mikor kiléptem a laborból.

- Rendben ment minden, remélem, hogy hamarosan sikerül helyesen használnom az erőmet. - emeltem fel az ujjaimat.

- Látom Tony meglepett valamivel. - utalt Natasha a kesztyűkre.

- Igen. - mondtam, végignézve rajtuk. - Így baj nélkül meg tudok érinteni másokat.

Natasha elvigyorodott, majd meg érintette csuklómat. Miután nem történt semmi felnézett rám.

- Örülök. Gyere, adok valami váltó ruhát, ameddig a tieid nem jönnek meg. - lépett be a liftbe, majd egy gombot megnyomva pár pillanat alatt egy másik szinten voltunk.
- Akkor most komolyan... itt fogok lakni? - kérdeztem még mindig meglepetten.

- Miért, arra számítottál, hogy majd minden nap el kell kocsikáznod ide a belvárosból? - tette fel a kérdést Natasha enyhén szarkasztikusan.

Nem válaszoltam, csak hümmögtem. Igazából nem rossz, ha itt kell laknom. Ez a hely maga egy luxushotel.

- Ez lesz a szobád. - folytatta Nat, mielőtt benyitott volna a helységbe. - Öltözz át, az ágyadra tettem pár cuccot. Aztán gyere, a nappaliban várlak.

Körül néztem a szobában. A falak fehérek voltak, közepén egy nagy, sötét francia ággyal. Levettem jobb kezemről a kesztyűt, majd végigsimítottam a selyem takarón. Még sosem volt ilyen szép szobám, pedig szinte üres. Remélem megengedik, hogy berendezzem.

Az ágyról felkaptam a ruhákat és átöltöztem. Egy egyszerű fekete pulcsi és egy fekete edzőnadrág volt, ami meglepően kényelmesnek bizonyult. A sportcipőmet visszavéve elindultam a nappali felé, ahogy Natasha kérte.

⋯

eddig hogy tetszik? 😊