Pokoli szerelem

1. fejezet Edom

Az ablakban elémtáruló kép egyszerre volt gyönyörű és hátborzolgató. Egy város volt előttem. Hasonlított az emberihez mégsem lehetett a kettőt összehasonlítani. Ez a város túlságosan szép volt, túlságosan sötét és túlságosan hamis. De nem is a város volt a legszembetűnőbb hanem az ég. Volt fény a városban, mert bár halványan, de lehetett látni. Viszont ez a fény nem az êgből jött, az ég ugyanis korom fekete volt. Összehúztam a függönyt és körbenéztem a szobában. Egy kék badachinos franciaágy, egy barna szekrény hozzáillő íróasztallal és székkel. Lehuppantam az ágyra, ami szinte lehetetlenül kényelmes volt és elgondolkodtam. Nekem most halottnak kellene lennem, ehelyett itt fekszek egy kibaszott kék ágyban egy ég nélküli városban. Milyen hely ez? Hol lehetek? Persze, a Pokolban, de hol? Hogyan lehetek itt? Gondolat menetemből egy kopogás hangja szakított ki. Keresni kezdtem valami után amit védekezésre használhatok de persze minden üres volt.
-Hello. -jött egy hang pontosan a hátam mögül, miközben az íróasztal fiókjában kutattam. Kirázott a hideg. Ez pontosan ugyanaz a hang amit álmomban hallottam. Megfordultam és szembenéztem a szörnyeteggel.
-Ki vagy te?- kérdeztem remegő hangon, bár már tudtam a választ.
-Szerinted ki vagyok?-vigyorgott rám ördögien. Határozottan olyannak képzelnénk őt,mint a rémtörténetekben:csúnya, hatalmas mégis erős lénylek aki több millárd ember halálát okozta és fogja is még. De nem ilyen volt. Inkább az a tipikus srác akit minden lánytól tiltanak a híre miatt, a lány pedig emiatt még jobban kívánja. Fekete haja és fekete szeme láttán is rájöhetnénk mennyire gonosz. Túlságosan vonzó külseje láttán miközben rád vigyorog bármelyik lány elolvadna, aztán mikor rájött ki ő már késő lenne. Hát, én nem voltam ilyen lány, engem a vigyorgása csak idegesített, ezért gyorsan kiböktem a választ.
-Te vagy a Sátán.- jelentettem ki.
-Ez hízelgő, és bár igaz, hívj csak Bradnak.- mondta mosolyogva.
-Brad?-röhögtem ki, ami nem igazán tetszhetett neki mert egy pillanat múlva elkapta a torkomat és a falnak vágott. Ó, igen, a sors iróniája. A halálom nem fájt a halálom után pedig kurvára fog.
-Te nem nevethetsz ki engem.-jött közelebb hozzám a neveknek hatalma van. Nem ez az igazi nevem, azt sohasem fogod megtudni.Ezt a nevet a fenti világból választottam egy híresség után. Ha nem akarsz annyit szenvedni sem fizikailag, sem mentálisan, akkor vigyázol a szádra és azt teszed amit én mondok. Megértetted?-guggolt le elém miközben a kêpembe vicsorgott. Mi a szart képzel ez? Oké, nagy hatalma van, de akkoris. Előbb, utóbb rájön hogy felettem, lehet ő bárki, akkor sem fog uralkodni. Foggalma sincs mennyi fájdalmat átêltem már, ráadásul állítólag meghaltam, innen nem igazán lehet lentebb. Elmosolyodtam, amit nem igazán êrthettet, de a következő mozdulatom segített neki ugyanis elkaptam két oldalról a nyakát, magamra rántottam és megcsókoltam ezzel egyértelművé téve hogy leszarom amit mondott.