Fearless /Camren/

9. fejezet

Lauren szemszöge:

Letettem a telefont. Hangjában mind szomorúság, mind düh tükröződött, s ez elég volt ahhoz, hogy felkapjam a cipőm, és elfussak a házukig. Látnom kellett újra azokat a nagy barna szemeket. Ajkait újra enyéim körül akartam érezni. Anyának csak egy szerény "Majd jövök"-et mondtam, s szóhoz sem engedtem jutni, már mentem is. Kiértem az utcára, mikor az eső lassan kezdett forró bőrömre hullani. Először lassan csepegett, de a következő pillanatban már egyenletesen szakadt. Az eső most a legkisebb gondom volt. Nem érdekelt semmi, csak ő. Utáltam magam, amiért ezt tettem vele. Azt hiszi elfelejtettem. Meg sem magyarázhattam, mi történt valójában. Mire odaértem ajtója elé, csurom víz voltam. Csavarhatni lehetett volna a ruhámból. A pulzusom az egekben volt, s ennek érdekében egy nagyot sóhajtottam. A csengőt remegő kézzel nyomtam meg.

-Lauren?- szólalt meg remegő hangon Camila, s szemei vörösek voltak a sírástól.

-Camila?- válaszoltam mosolyogva.

-Nem hiszem el, hogy ezek után, te így idejössz.. Laur...- kezdett volna bele Camila, de mondatát nem fejezhette be.  Csípőjét lágyan megragadtam, s közelebb húztam magamhoz. Egyik kezem a lapockái közé helyeztem, s a légüres teret megszüntettem közöttünk. Arccsontja esővizesen érintette az enyém, s ajkunk heves csatába kezdett. Nyelve végül önzően kért bejutást, amit meg is adtam neki. De nem élt vele. Alsó ajkamba lágyan harapott bele, s elhúzódott. Ezúttal ő. Tekintetét lefelé szegezte, s egy kis halk kuncogást hallottam tőle. Mezítláb volt, s én észre se vettem. Abban a pillanatban felkaptam az ölembe, és bevittem az esőről. Fejét lágyan a nyakamba fúrta.
-Laur illatod van.- lehellte halkan nyakamra, ami miatt libabőrös lettem, s kissé megborzongtam.
-Az meg milyen?- mondtam, amint letettem az apró lányt az előtér padlójára.
-Ez olyan.. Olyan tee.. Tudod.- mondta és lágyan megölelt.
-Menj töröld meg a lábaid, addig leveszem a cipőm!- mondtam neki, s tenyerem végig húztam karján. Mikor már zokniban ácsorogtam, a nappalijuk irányába tekintettem, s az első csókunkra gondoltam. Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, mikor Camila a hátamra ugrott, s wiiii-t kiáltozott, míg végül a padlón hevertünk.
-Ahj te! Mint egy 5 éves!
-Karla Camila Cabello Estrabao! Mit keresel a földön?- szólalt meg egy női hang, melyben a tiszta szigor hallatszódott ezúttal.
-Sajnálom anya. Mi csak..- kezdte Camila, s leszállt hátamról, majd felsegített.
-Megint ovit játszasz?- kérdezte a nő nevetve.
-Igeenn!- mondta miközben lágyan megölelt.
-Camzinek örökéletű a gyerekkora- mondtam s lágyan simítottam végig a hátán.
-Camzi?- nézett rám Camila furán.
-Camzii, hát ez a neved. Nem? Vagy inkább Karlácska?- kérdeztem, majd játékosan megütöttem karját.
-Ne. Ne. Csaakk a Karlát ne. - kérlelt, s megölelt.
-Jó jó rendben manóm. Azaz Camzi.-  öleltem vissza, s egy nagy puszit adtam feje búbjára.
-Ez tetszett...- suttogta nyakamba.
-Mi? A Camzi?- mondtam kuncogva.
-Nem. Vagyis az is. De az az m. Az a kis m hang a manó végén, ami a birtoklás jele. Az tetszett.- szállt ki ölelésünkből, s felnézett rám, kezeinket lágyan kulcsolta össze. Azok a nagy bárna szemek, ártatlanul néztek az enyéimbe, s mondata egy kis halvány mosolyt csalt az arcomra. A térségben csend vonult végig, s csak ő rá figyeltem. Minden kis mozzanatára. Arra, ahogy lágyan tördeli ujjaim, s mosolyogva néz rám. Arra, ahogy lassan lélegzik, s arra ahogy az ujjaiban érzett pulzusa egyre gyorsul. Lassan kezdtem közeledni felé, s már ajkaira lehelltem érzelmeim.