Fearless /Camren/

10. fejezet

*1 hónappal később*

Lauren szemszöge:
Itt a nap... Az utolsó napom, mielőtt kórházba mennék. Az igazgató tudja, sulival nem lesz gond. De Camila. Camila ártatlan, s nem tud semmiről. Gyengébbnek, fáradtabbnak érzem magam nap, mint nap.
"Hogy fogom neki mindezt elmondani?"- gondoltam, s egy nagy sóhajtás hagyta el a számat. Az utóbbi 1 hónap, eseménydús volt, és minden nap vele voltam. Közelebb kerültünk, és egyre jobban kötődök hozzá.

*Visszaemlékezés*
-Laureenn! Sieess márr!- kiáltott Camila. - Vízesés is van itt! Azta! Lo nézd!- ámuldozott, s mikor beléptem a kis levéllel elszigetelt kapun, a természet talán egyik leggyönyörűbb helyén voltam. De tekintetem nem a vízesésre, vagy a tóra, vagy a növényekre szegeződött. Camila mosolya szebb volt, s ahogy ámulva nézett körbe, arca tükrözte boldogságát.
-Lo ez gyönyörű.- mutatott az egyik ott nyíló virágra, s letépni készült, mikor én ellöktem a kezét.
-Ne! Camila. Az előbb azt mondtad gyönyörű.
-Igen. Le akartam szedni. Most meg mi a bajod?- nézett rám furán.

- Ha annyira gyönyörű, miért ölnéd meg? Ha tetszik egy virág, letéped. Ha szereted, akkor viszont minden nap öntözöd.- válaszoltam, egy halvány mosollyal az arcomon. Camila egy halvány puszit adott homlokomra, majd megragadta a kezem. Cipőjét lerúgta apró lábairól, és a tóba rántott magával együtt. Mikor már feljöttünk a tó alól, szemeimmel őt kerestem.

-TE VAGY A FOGÓ!- kiáltotta Camila, amint megérintette a vállam, és gyorsan úszni kezdett. Úszni kezdtem utána, majd mikor már közel voltam hozzá, a víz alá merültem. Megfogtam bokáját, és lerántottam a víz alá. Tekintetünk találkozott, és megragadtam kezét, és közelebb húztam magamhoz. Egy kis csókot csentem ajkaira, majd megragadtam derekát, és felvittem az oxigéndús környezetbe.

-Lo! Maradjunk itt. Örökre. Talán tovább is.- kuncugott, s a víz tetején lebegett. Csak elmosolyodtam a látványon, s összekulcsoltam kezeinket.
*Visszaemlékezés vége*

Gondolatmenetemet végül anya zavarta meg, halk kis kopogásaival.
-Gyere!- szóltam ki neki.
-Camila van itt.- mondta anya, s belépett a szobámba, majd megfogta csuklóimat, s mellém ült.-Lauren, tudom nehéz, de el kell neki mondanod.
-Anya! Te ezt nem.. Nem érted! Fogalmad sincs mennyi mindenen mentem keresztül mentálisan, és hogy mennyit gondolkodtam azon, hogy majd mit mondok neki! Nem megy! Ezt én nem tudom csinálni!- mondtam idegesen, de a dühömet könnyek nyugtatták.
-Camila is életed egy fontos része lett. Ha korábban talán elmondtad volna minden könnyebb lenne most!- mondta anya, kissé fennhordott orral.
-Mindig csak a ha! Anya! Tudom, hogy el kell neki mondanom, tisztában vagyok vele! Csak nem tudom, hogy fogja Camila ezt az egészet viselni!- válaszoltam zokogva.

Camila szemszöge:
Lauren ajtója előtt voltam. Hallottam, s csak értetlenül bámultam magam elé. Akkor még nem is sejtettem miről beszélhetnek . Halkan, egy kis lágy mosollyal léptem be a szobába.
-Mit hogy fogok viselni?- kérdeztem Laurenre nézve. A könnyei hirtelen megálltak, s csak az idegesség, s stressz látszott arcán. Valamit mondani akart, ami közel sem jó hír, tudom.
-Camz. Hogy vagy kedvesem?- mosolyodott el, s arcomra egy halvány puszit adott.
-Lauren! Ne terelj! Hadd halljam! Mi történt?- kérdeztem újra, most már idegesen.

Lauren szemszöge:
A szívem erősen kalapált, s lefelé bámultam. Meg kell tennem. Most vagy soha. Tudnia kell az igazságot ez így mégsem mehet tovább..
-Camila.. Talán előbb is mondhattam volna, tudom. Nos, az a helyzet, hogy.....
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~
Sziasztok! Nos ennyi idő után most újra itt egy rész! Remélem tetszik. Tudom, ezt kitettem már, de valamiért csak egy része került ki.  Szép napot❤🍃