Dominion- Bukott angyalok

Part 13.

*A fiú felém fordult, és érzéstelen arccal ezt mondta: "Sajnálom, de nem ismerlek téged." *

Ekkor mintha egy világ tört volna össze bennem. Mereven bámultam a fiút, és nem akartam, hogy ennek így legyen vége. Simon a legjobb barátom, és szükségem van rá!

- Én vagyok az! Alex! Tudom, hogy emlékszel rám! - kiáltottam rá, mire a srác összerezzent. A szám elé kaptam. Nem akartam megijeszteni.
- Kérlek, menj el! - mondta remegő hangon. Nem akartam. Segíteni akartam neki, hogy újból emlékezzen rám. Hiszen ő is egy csomószor segített nekem. Egy orvos lépett be a szobába, mögötte Mihály volt.
- Még mindig itt vagy? - nézett rám az angyal kérdően, mire nagyot bólintottam.
- Kyle! - szólította meg a fiút az orvos.- Emlékszel valamire mielőtt elájultál?
- Nem. Nem igazán. - rázta meg a fejét.
- És te? - fordult felém Mihály. - Te honnan ismered?
- Nem tartozik rád. - mondtam, majd elfordultam felőle. Ezzel nem csak őt leptem meg, de az orvost és Kyle-t is.
- Menj a szobádba, Alex! - mondta Mihály, mire igen dühösen néztem rá.
- Nem akarok! - vágtam rá egyből, de az angyal nem tűrte ezt el. Megragadott és kirakott a kórszobából. - Még vissza jövök! - mondtam, majd egyenest a szobámig rohantam. Nagy robajjal rontottam be a helyiségbe, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Elvánszorogtam az ágyig, majd úgy ahogy voltam bele dőltem az ágyba, majd keserves sírásban törtem ki. Most ugyan úgy éreztem magam, mint mikor Harry meghalt, azzal az ellentéttel, hogy Simon, vagy is Kyle az eredeti neve egyáltalán nem emlékezett rám, annak ellenére, hogy tegnap végig velem volt. Mi történhetett? Felültem az ágyban és körülnéztem a szobában. Olyan üresnek éreztem. Nagy levegőt vettem, majd felkeltem, és a fürdőbe mentem, lezuhanyoztam, majd átcsoszogtam a konyhába. Megnéztem a hűtőt, ahol egyből találtam rántott húsit és sült krumplit. Még így is gondoskodik rólam, hogy nem emlékszik rám. Hirtelen kopogást hallottam meg az ajtónál. Elléptem a hűtő mellől, majd az ajtóhoz léptem. Kinyitottam, és szembe találtam magam Scott-tal.
- Scott! - lepődtem meg. - Te mit keresel itt?
- Mivel ma nem voltál suliban, elhoztam neked a leckét, és arra gondoltam, hogy segítek megcsinálni. - mondta vidáman, majd átadta a füzeteit.
- Ne haragudj, de most egyedül szeretnék lenni- vettem át a füzeteket.
- Oké. Akkor majd holnap találkozunk! - mondta, majd kilépett a szobámból. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de sokkal jobban vágytam most a magányra, mint ahogy általában. Leültem az asztalhoz, majd a füzeteket, rádobtam az asztalra. Előkotortam a sajátjaimat, majd elkezdtem másolni. Másolásom 4 óra hosszán keresztül tartott. Mikor végeztem vele, felálltam, majd jó alaposan kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Azután megvacsoráztam, majd átöltözve, visszabújtam az ágyba. Egy darabig, nem tudtam elaludni, de végül az álmosság győzött, és elaludtam.
Másnap már reggel 6-kor felöltözve álltam a hűtő előtt, hogy elkészítsem magamnak a reggelimet. Elővettem egy üveg tejet, majd a konyhaszekrényben találtam egy kis müzlit. Reggelinek megteszi. Amint megreggeliztem ismét az övemre csatoltam a kardomat, de ekkor hirtelen minden elsötétült előttem, és a földre estem.
**
- Ahogy látom nem várt akadályba ütköztél! -hallottam meg Főnix hangját. Lehet, hogy ő tud valamit, amit én nem.
- Te tudsz valamit? - kérdeztem érdeklődve. - Ha igen, mond meg!

- A részletekről én sem tudok sokat. Annyi biztos, hogy az a Simon, akit ismertél, ott van valahol Kyle-ban, csak jó mélyen eltemetve. - mondta, amitől egyből jobb kedvem lett. Sőt majd kicsattantam az örömtől.

- Szóval, csak elő kell hoznom az emlékeit, igaz? - kérdeztem, amire csak egy igen volt a válasz.

A szobámban a padlón tértem magamhoz. Azonnal talpra ugrottam, és a táskát az ágyra dobtam, ugyan is tuti, hogy ma sem megyek suliba. Kiszaladtam a szobából, és egyenest a kórház felé vettem az irányt. Annyira örültem, hogy van megoldás a gondomra, hogy észre sem vettem, hogy neki ütköztem Mihálynak, aki( gondolom én), azért jött, hogy megnézze mi van velem. Majdnem sikerült elmenekülnöm, de balszerencsémre sikerült megragadnia a kezem.
- Hova rohansz, ilyen nagy sebességgel? - kérdezte egy kicsit fenn hangon.
- Nem tartozik rád. - mondtam, majd próbáltam szabadulni, az egyre erősebb szorításból. - Áu, Mihály ez fáj! - fordultam felé.
- Igen is rám tartozik! - mondta határozottan, egyenesen a szemembe nézett, amiből düh áradt.
- Igen is. - húztam össze magam. A karomat erősen tartotta, esélyem se lett volna kiszabadulni.
- Meg kérdezem utoljára! Honnan ismered Kyle-t? - kérdezte érdeklődve, közben szorításán enyhített egy kicsit.
- Úgy se hinnéd el! Ráadásul mégjobban haragudnál rám. - mondtam, fejem elfordítottam.
- Ígérem nem fogok haragudni.
- Rendben! -adtam be a derekam. - Az elmúlt 4 évben,mikor azt hitted, hogy egyedül vagyok, igazából nem voltam. - furcsa fejet vágott - Arra gyanakszom, hogy Kyle-nak a lelke kiszállt a testéből, és 4 éven át mellettem volt, és vigyázott rám, és tanácsokat adott. - mondtam el.
- És nekem miért nem mondtad el, hogy látsz valakit, akit más ember nem lát?
- Nem látják, de érzékelik a jelenlétét! Muszáj elengedned Mihály! Visszaakarom kapni a barátomat, és ez csak úgy lehetséges, ha újra emlékszik majd rám. - mondtam, majd kihasználva azt, hogy már nen erősen fogja a kezem, kiszabadultam a szorításából és az eredeti úticélom felé kezdtem szaladni. Meg sem álltam Kyle "szobájáig". Már azon voltam, hogy benyitok a szobájába, de félúton hangokat hallottam meg.
- Annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél! - hallottam meg egy idegen hangot.
- Igen. Örülök, hogy itt vagy Joe! - szólalt meg Kyle. Mereven álltam az ajtóban, próbáltam nyugott maradni.
- El nem hiszed, mennyire megkönnyebbültem. A 4 év alatt majd nem minden héten benéztem hozzád, hogy lássam felébredtél-e már. - mondta a Joe nevezetű.
- Ezért kösz. Nem véletlenül vagy a legjobb barátom. - mondta Kyle elismerően. Ezt már nem hagyhattam szónélkül. Benyitottam a szobába. Kyle az ágyán feküdt mellette egy nálam 2 évvel idősebb srác ült. Mikor beléptem az ajtón egyből mind a ketten rám néztek.
- Te még is ki vagy? - kérdezte tőlem kíváncsian Joe.
- A nevem Alex Lannon. És a tiéd? - kérdeztem érdeklődve.

- Engem Joe Davis-nek hívnak. Kyle! Honnan ismered ezt a srácot? - kérdezte érdeklődve.
- Nem igazán tudom. - mondta, mire felkapatam a fejem. Azt mondta nem tudja honnan ismer, de ismer..
- A barátod vagyok, Kyle. - mondtam izgatottan.
-Nem igazán vagyok benne biztos haver. Kyle négy éve kómában volt és tuti, hogy előtte nem találkoztatok, különben emlékeznék rád. - nézett végig rajtam, de az ő véleménye nem érdekel.
- Kyle! - szólítottam meg. - Emlékezned kell! - mondtam, majd közelebb léptem hozzá.

Meghoztam a kövi részt. Bocs, hogy ilyen sokáig tartott :)