Dominion- Bukott angyalok

Part 12.

Előttem apa állt és felém mutatott. Intett, hogy menjek oda hozzá. Amint odaértem hozzá, szorosan megragadta a karomat. Fájt.

- Te vagy az egyetlen, aki megakadályozhatja a háborút! - kiáltotta a fülembe - Érted? Te vagy az egyetlen!

Zihálva tértem magamhoz. A pizsamám csurom víz, még az ágyhuzat is. Nem létezik, hogy ennyire leizzadjak egy rémálom miatt.
Az órára nézve, láttam, hogy csak 6 óra van. Sóhajtottam egyet, majd kimászva az ágyból a fürdő felé vettem az utat. A csapból a vizet megengedtem, majd mikor elérte a megfelelő hőmérsékletet, beléptem a zuhany alá. Vagy 10 percig biztos álltam a tus alatt, majd kilépve egy törülközőt tekerve a derekam köré a tükör elé álltam, hogy fogat mossak. Amikor belenéztem a tükörbe megláttam, a testemen a jeleket. Bármennyire is szeretnék, nem szabadulhatok meg tőlük. Fogmosás után vissza mentem a szobába, felöltözni. Egy sötét kék nadrágot vettem fel egy fehér pólóval és egy piros kapucnis pulóverrel. Miután magamon voltak a ruha anyagok leültem a konyhába.
- Simon! - szólítottam meg a fiút, de ő nem jelent meg. - Simon! - ismételtem meg a hívását, de semmi. Ezt nagyon furcsának találtam, mert bármikor amikor hívtam egyből megjelent. Kénytelen voltam egyedül reggelizni. Nem szeretek egyedül lenni. Nincs kivel beszélgetni. -Simon, itt vagy? - próbáltam meg harmadszorra is, de ugyan úgy nem történt semmi. Sóhajtottam egyet. Lecseréltem az ágyhuzatot, majd úgy ahogy voltam visszafeküdtem az ágyba és gondolkozni kezdtem.
- Talán valami rosszat mondtam neki tegnap, amiért nem jön. - gondolkoztam magamban, de ezt gyorsan elvetettem. Ekkor eszembe jutott az álmom. Biztos, hogy Simon-t is érdekelné, ha itt lenne. Most komolyan! Hol van?
Nem hagyott nyugodni ez a gondolat, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem. Felhúztam a cipőmet, majd az iskolatáskát a hátamra vettem, mert tuti, hogy suli előtt nem fogok már visszajönni. A Főnixet az övemre csatoltam, majd elhagytam a szobát. Pár perccel később a folyosón járkáltam és azon gondolkoztam, hogy hova mehetett egy láthatatlan srác.
- Alex? - hallottam meg egy hangot a hátam mögött. Bizakodva fordultam hátra, hogy Simon az, de csalódva láttam meg Tylert.
- Ja, csak te vagy az. - mondtam, majd tovább indultam.
- Várj már, Alex! -szaladt oda mellém a fiú. - Valami probléma van? - kérdezte érdeklődve. Szívem szerint elmondtam volna neki, hogy mi a bajom, de csak hülyének nézne. Most komolyan hogy hallatszana az, hogy " eltűnt a láthatatlan barátom, akit csak én látok és próbálom megtalálni"? Tudom. Hülyén.
- Nem, nincs! - fordultam vissza felé, és próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra.
- Tudom, hogy van valami. Az apád az oka? - kérdezte, mire bólintottam. - Figyelj. Épp edzeni indultam, van kedved velem tartani?
- Megint a kórházban fogok kikötni? - kérdeztem érdeklődve, mire elmosolyodott.
- Sajnos az sincs kizárva. - mondta.
- Jól van. Veled megyek. Úgy is meg kell tanulnom forgatni a kardot. - mondtam. Megindult én meg utána, közben a folyosón jobbra - balra forgattam a fejem. Az edzőteremben tök sötét volt.
- Te tudod, hogy hol a villany? - kérdeztem érdeklődve.
- Ezt figyeld! - mondta, majd csettintett egyet és a villany magától felkapcsolódott.
Tyler - rel megindultunk a terem közepén lévő szivacs felé. Megálltunk egymással szemben, közben kardjainkat magunk előtt tartottuk.
- Kezdjek én, vagy te akarsz? - kérdezte, mire választ sem adva rárontottam. Gyakorlott, rutinos mozdulattal tért ki az én kezdő, ügyetlen támadásom elől. Sikerült mögém kerülnie, majd egy határozott kézlendítéssel a hasamba nyomta a kard markolatát. Felszisszentem, majd egy gyors mozdulattal megfordultam és ismét vele voltam szemben.
- Az előbb te kezdtél. Most én jövök! - be se fejezte a mondatot, azonnal rám támadt. Nagy nehezen sikerült kivédenem, de éreztem, hogy a mellkasom egyre jobban fáj. Szerintem Tyler is észre vette, mert hátrébb állt. - Figyelj, Alex! Levennéd a hosszú ujjasod? - kérdezte, mire eleget téve kérésének, levettem a pulóverem. Amint újból rám nézett azonnal odaugrott hozzám.
- Csak nem úszod meg a gyengélkedőt! - mondta, majd elkezdett maga után rángatni.
- Most, miért mondod ezt? - kérdeztem érdeklődve, mire csak annyit, mondott, hogy nézzek a pólómra. Le is néztem, és ijedten vettem észre, hogy a fehér pólómon egyre nagyobb piros folt keletkezik.
- Szerintem felszakadt a sebed. Az orvos, majd újra összevarrja neked! - mondta, mire bólintottam egyet. Olyan 10 perccel később elértük az úgy nevezett kórházat, ahol túlságosan is nagy volt a nyüzsgés-mozgás.
- Mi van itt? - kérdezett meg egy nővért Tyler.
- Sajnálom, de erre nem válaszolhatok. -mondta a nővér. Ekkor Mihály lépett ki az egyik szobából, ahova több orvos is szaladt be. Amikor észre vett nagyon meglepődött.
- Alex! Te mit keresel itt? - lépett oda mellénk.
- Örvendek, arkangyal! Alex barátja vagyok, Tyler. Azért jöttünk, mert Alex-nek felszakadt a mellkasán a seb. - mutatkozott be gyorsan a fiú, majd felvázolta a helyzetemet.
- Értem. Nem te voltál, az aki leszúrtad? - kérdezte érdeklődve, mire Tyler lehajtott fejjel bólintott.
- Rendben. Gyere Alex! - ragadta meg a karom, és bevezetett az egyik kórszobába, Tylert, meg szép szóval elküldte a francba.
- Nem megmondtam, hogy senki nem tudhatja meg, hogy te vagy a kiválasztott? - kérdezte egy kicsit dühösen.
- De igen, mondtad! - forgattam meg a szemem, és vártam mikor fejezi be a sebem összevarrását.
- Kész! - szólalt meg pár perccel később. - Jobban is vigyázhatnál magadra. - rázta meg a fejét.
- Jól van! Jól van! Nem gondoltam, hogy a mai nap folyamán bárhol is felszakad a sebem. Hidd el, akkor nem fehér pólót veszek fel.- forgattam meg ismét a szemem.
-Gyorsan! Hozzatok egy defibrillátort! - hallottuk meg a kintről beszűrődő hangokat.
- Mihály! Még is mi folyik itt? - kérdeztem érdeklődve.
- Egy kómában levő pácienssel probléma adódott. Nem igazán tudjuk, hogy miért, mert már 4 éve, hogy kómában van. - ecsetelte Mihály, mire egy kicsit nyugtalanul éreztem magam.
- Azt mondod 4 éve?- kérdeztem, közben az ajtó felé fordultam. - Nem tudod a nevét?
- De igen. Valamilyen Kyle-nak hívják, de azt mondták az orvosok, hogy beszélt álmában és sokszor emlegette a Simon nevet. - mondta Mihály, keresztbe font karokkal. Megakadt a lélegzetem. Simon az a srác?
Nekem sem kellett több. Azonnal felugrottam, és kirohantam a helyiségből, és az igen zsúfolt szobába rontottam be. Azonnal felismertem a srácban a legjobb barátomat, annak ellenére, hogy arca sokkal fehérebb volt, mint amilyen szokott lenni, de ezt betudtam annak, hogy már 4 éve nem érte napfény a bőrét.
- Simon! - kiáltottam el magam. Nem! Nem veszíthetem el őt is. - Simon! Muszáj felébredned!
A bent levő orvosok nem igazán értették az előbbi jelenetet. Nem is érthetik. Mihály belépett a szobába és kíváncsian nézett felém.
- Eredmény? - kérdezte fenn hangon.
- Az előbb leállt a szíve, de sikerült visszahoznunk. Sajnos nem tudjuk, hogy mennyi ideje van még. Elég fiatal még a halálhoz. - jegyezte meg az utolsó mondatot halkan. Nem akartam elfogadni. Visszafordultam az alvó srác felé, majd egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Simon! Ébredj fel! - mondtam, halkan, majd megérintettem a kezét. Pár másodperccel később a fiú nyöszörögni kezdett, majd szép lassan kinyitotta a szemét. Az orvosok azonnal odaugrottak hozzá, majd alaposan megvizsgálták. Végig ott voltam vele, nem érdekelt az iskola, vagy az, hogy Mihály rám parancsolt, hogy menjek el. Mikor végre befejezték az utolsó vizsgálatot is leültem mellé, egy kis székre.
- Ugye, most már jobban, vagy Simon? - kérdeztem érdeklődve. A fiú felém fordult, és érzéstelen arccal ezt mondta: "Sajnálom, de nem ismerlek téged."