Dominion- Bukott angyalok

Part. 2

Még a szokásos nagy hangzavarú ébresztő előtt keltem fel, hála Simon-nak. Általában mindig ő kelt, hogy feltudjak készülni, a nagy ricsajra, mert nem igazán kellemes hallani azt. Megvetettem az ágyat, majd lemásztam a földre. Szerencsémre az ágyam közel van a ruhás szekrényemhez, így elég könnyű volt felöltözni. Egy fekete pólót választottam egy barna farmer nadrággal, hozzá meg egy piros kapucnis pulóvert vettem fel.

- Nem soká idő van! - mondta Simon, ezért a fülembe, füldugót tettem, amikor is elindult a hangszóróból egy nagyon hangos trombita szó. Úgy ébresztenek minket mintha katonák lennénk. A füldugó egy kicsit tompítja a hangot, de még így is tisztán hallom a fülsértő dallamait.

A többiek szép lassan ébredezni kezdtek. Persze volt olyan is aki még aludt volna tovább, ezért, hogy ne hallja a trombitát, párnáját a fejéhez szorította.

- Azzal nem mész sokra! - bökdöste oldalba az egyik gyereket. - Nocsak, Alex már megint hamarabb kelt. - léptek ők is a szekrényekhez, és ruháikat kezdték elő kotorni.

- Aki nem akarja ezt hallani, korán kel! - mutattam a hangszóró felé, ami a fejem felett volt.
- Csodálom,hogy fel tudsz kelni. Régebben mindig te voltál az, aki utoljára kel fel. - mondta Pete, az egyik haverom.
- Változnak az idők! - vontam vállat, majd elindultam az étkező felé. Amint beléptem a kétszárnyú ajtón, ismételten egy nagy termet kell elképzelni, amiben nagy sorokban sörpadhoz hasonló asztalok és padok voltak. Sorba kellett állni ahhoz, hogy megkapjuk a reggelinket. Nem kell laktató mennyiségű élelemre gondolni! Három falat szalonna maradék és egy fél szelet kenyér. Általában szokott lenni hozzá valami gyümölcs, de most nem volt. A mogorva konyhásnő, mindegyikünk tálcájára le tett egy kis tányért, eme "ízletes" étkekkel, majd egy szürke színű bögrébe teát töltött nekünt. Hogy őszinte legyek a tea ténylegesen finom szokott lenni. Leültünk az asztalhoz, majd mindenki enni kezdte, azt amit kapott.

- Most mi lesz? Elfogadod az angyal ajánlatát? - ült le mellém Jason, az egyik legrégebbi barátom, itt a "börtönben".

- Még nem tudom, Jay! - tettem az utolsó falat szalonnát a számba.

- Muszáj elfogadnod! - mondta, Simon meg ott bólogatott mögötte. Nem értettem miért akarja, hogy ennyire elmenjek.

- Miért? - kérdeztem mire elnevette magát.

- Azt kérdezed, hogy miért? Azért haver, mert akkor kapnál normális ételt nem ilyet, hogy csak 3 órára elegendő! - tette a vállamra a kezét. Olyan, mint Harry. Ő is folyton velem foglalkozott, ezért is halt meg.

- Szerintem ne nagyon foglalkozz velem, mert lehet, hogy bajod esik! - mondtam és elindultam a tálca lerakóhoz. Azt hittem ezzel lezártnak tekinthetem a beszélgetésünket, de Jason utánam jött.
- Ugye ezt nem azért, mondtad, hogy nehogy úgy járják, mint Harry? - kérdezte, majd maga elé állított - Ne okold magad, azért, ami vele történt! Nem te ölted meg, hanem egy Vérszem.
Bólintottam, majd kiszabadulva kezei közül, elindultam sétálni.

Nagyban sétáltam az utcán, gondolkozva azokon a dolgokon, amiket Jay mondott. A játszótéren,(csak úgy megsúgom egy gyerek sem volt ott) leültem egy padra.
- Még mindig Harry miatt rinyálsz? - ült le mellém Simon is. - Nem rinyálok! - mondtam, karba tett karokkal.
- Egyébként, ha elfogadod Mihály ajánlatát, megbosszulhatnád a barátodat. - hagyott ezen gondolkozni a "szellem" srác.

** Visszaemlékezés**

- Gyere, Harry! Vissza kell mennünk! Tudod mennyire megszegtük ezzel az összes szabályt? - mondtam és megrángadtam Harry pulóverét. Ő 15 éves, míg én csak 11.
- Ne aggódj, öcskös! - így szokott hívni annak ellenére, hogy nem vagyunk testvérek. - Ha valami történne, majd én megvédelek.
- De akkor is! - erősködtem tovább.
- Ne legyél már ekkora nyuszi! Mondtam, hogy megvédelek! - mondta közben elértünk a nagy fal kapujához, ami általában zárva volt. A nagy fal, mely körbe veszi az egész várost, védi a kint ólálkodó angyaloktól. A város neve Vega. Las Vegas közelében van, szóval kicsit érthető az elnevezés, de azért egy picit furcsa.
- Még is hogy akarod kinyitni? - kérdeztem érdeklődve.
- Így ni! - bepötyögött valamit a számzárba, mire a kapu kinyílt.
- Honnan tudod a kódot? - kérdeztem, mire csak kacsintott egyet. Rejtélyes a srác.
Kiléptünk a kapun, és egyből a homokos táj fogadott minket. Eddig soha nem hagytam el a várost, ezért a kietlen puszta gyönyöre magával ragadott.
- Na ugye, hogy nem bántad meg!- lökött oldalba a srác. Bólintottam, és elindultam Harry után, aki eközben megindult előre. A szabadság illata magába szippantott. A tudat, hogy nincs több parancsolós katona, vagy épp verekedés a kajáért, vagy egy hatalmas fal, ami elzárja a külvilágot, boldogsággal töltött el.
- Hova megyünk először?- néztem fel a fiúra, aki lehetett, vagy két fejjel magasabb nálam.
- Még nem tudom. - vonta meg a vállát. A távolban meg láttunk egy házat, Harry arra vette az irányt. A ház falai már nagyban omladoztak, az egyik már le is volt dőlve. Egy szó mint száz: lakhatásra nem volt alkalmas.
- Gyere! Nézzünk szét! - mondta a srác és elindult az épület felé. Nem akartam menni. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, de még is utána mentem. Alig hogy a ház közelébe értünk a sötétből egy férfi ugrott elénk. Messziről látszódott, hogy valami nincs rendben vele.
- Harry! - ragadtam meg a fiú pulóverét.
- Igen, tudom. Gyere menjünk! - mondta, majd elindult visszafele velem együtt. A férfi, mint valami állat elkezdett üvölteni. Nem kicsit ijedtünk meg. Nem tudom, hogy csinálta, de előttünk termett, megakadályozva, hogy el menjünk. Ekkor vettük észre hogy teljesen fekete a szeme.
- Fuss! - adta az utasítást Harry, mire én szaladni kezdtem. Azt hittem ő is fut utánam, de mikor egy kicsit hátrafordultam azonnal megtorpantam.
- Harry! - kiáltottam. A férfi elkapta őt és egy mozdulattal kitörte a nyakát. Szemeim már könnyben áztak. Nem mozdultam, csak néztem, ahogy a barátom élettelen teste a földre hull. Szemeimből patakokban folytak a könnyek. A szörnyeteg, mert jobb szót nem tudok rá mondani, elkezdett felém szaladni, de én még akkor sem mozdultam. Már amikor majdnem előttem volt, hirtelen megtorpant és az eget kezdte kémlelni. Én is felnéztem és megláttam, ahogy egy angyal felénk repül. Nem tudtam, megállapitani, hogy barát vagy ellenség e, de nem is érdekelt. Az angyal közvetlen elém szállt le és egy mozdulattal megölte a démont. Csak akkor ismertem fel, mikor megfordult.
- Jól vagy? Nem sérültél meg?- lépett mellém Mihály, és alaposan szemügyre vett
- Harry! - csak ennyit nyögtem ki. Oda fordult ő is, amerre a test is feküdt, de egy szót sem szólt.
- Most visszamegyünk! - ragadta meg a karomat és elkezdett ráncigálni a város felé. Teljesen szótlan voltam, még akkor sem szóltam hozzá, mikor visszaértünk. Haragudtam rá. Képes volt, csak úgy otthagyni a legjobb barátomat.
- Majd később még eldöntöm, hogy mi lesz a büntetésed! Menj vissza a körzetedbe! - hagyott magamra egy katonájával az angyal.

** Visszaemlékezés vége**

**2 nappal később**
- Na? Gondolkoztál az ajánlaton?- kérdezte az angyal az ágyán ülve. Bólintottam. - És mi a válasz?
- Elfogadom!