~ B Ű N és Á R T A T L A N S Á G ~

6 fejezet

~ Jeon Jungkook szemszöge ~

Az ember valahogy talál módot arra, hogy túlélje élete legborzalmasabb élményeit. Valahogy eltelnek a napok, egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak megyünk tovább. Telnek a napok, és mi csak sodródunk velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élünk.


2 hét eltelt azóta hogy láttam Taehyungot. Nem jött iskolába egyszerüen mintha... soha nem is létezett volna. Aztán persze kiderült...kiiratkozott az iskolából. Magántanuló lett,ha minden igaz az édesapja miatt. 


Sokszor pillantottam hátra,elégedett vigyorát keresve de...csak az üres pad köszönt vissza.Az egész iskola nem volt az igazi nélküle. A tanároknak nem volt kire rászólni,a haverjai már nem is voltak annyira nagyok nélküle. Minden rendbe jött de mégis mintha...megállt volna az idő. 


Hogy miért nem írtam rá?
Azért mert nem is olyan rég énmagam,tiltottam le. Büszkeségem nem engedte hogy visszavonjam. 


Haza felé tartottam. Még egy eseménytelen nap Kim Taehyung hiányában. 

***

Időnként félek a magánytól...Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, egymáshoz tartozó fiatalokat, és úgy tűnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, de szólóban nyomulnak az élet árjával szemben.


Tárva hagytam ablakaim. Szükségem van oxigénre egyszerüen fullasztónak érzem a körülöttem lappangó teret. Lehunyva szemeim hagytam,hogy izmaim elernyedjenek ezzel együtt bedőljek ágyamba. 10 percig vergődtem végül megtörtem. Kezembe kaptam telefonom és vissza vontam a tiltást.


Azonnal hívást indítottam.
Már épp leakartam rakni amikor rekedtes,bágyadt szinte már komor hangja megszólalt.


-Szia... 
Hangja furcsa volt. Nem hasonlított arra az erőszakos és hiperaktív idegbetegre aki annyira könnyen vett eddig mindent. Komoly,letargikus volt ez a köszönés.


-Szia. 2 hete nem hallottam felőled semmit...hogy megy a tanulás? 
Kérdeztem halkan és igyekeztem egy kis kedvet varázsolni szavaimba hátha benne is feléled valami. Nagyon nem tetszik ez nekem.


-Jól megy...
Zárta rövidre válaszát majd bekövetkezett a csend. Fél perc telhetett el amikor is...meghallottam halk zokogását. Kezeit szája elé tarthatta ugyanis hangja tompának tünt.


-Mi történt veled Taehyung?
Szögeztem neki kérdésem aggódva. Sose volt vele "minden oké". Egy 17 éves fiú nem erőszakol meg egy,nála egy évvel fiatalabbat.Megkéne lennie a lelkiegyensúlynak. Nála ez soha volt meg(vagyis amióta ismerem). Kedve,határtalanul csapongott a nagy világba,és ehhez igazodva intézte dolgait. 

-Hiányzik az, aki valaha voltam. Otthont akarok újra, érted? És igazi barátokat. Tudod, olyan barátságokat, amelyekben valaha hittem. Akarok valakit aki végre kordában tud tartani,hamár magam felett elveszítettem az irányítást. 2 hete csak tanulok,semmi kedvem kimozdulni a tanárok pedig csak jönnek a tananyagjaikkal lassan megőrülök. Jungkook kibaszottul nem tudom mi van...mintha egy kibaszott bábú lennék érzelmek nélkül. Látok de nem érzékelek semmit egyszerüen csak...időnként kifakadok. -
Hadarta el zihálva. Pár másodpercig nem tudtam mit reagáljak. Kim Taehyung sír,össze van törve nem ért semmit. 

-Wow...sajnálom Tae. 
Motyogtam lesokkolva.

-Gyere át Kook. Szükségem van rád. Semmi erőszak.
Szólalt meg bórus hangnemben,azonnal figyelmeztetve hogy nem akar semmit. Lehunytam szemeim majd egy mélyről feltörő sóhajjal túrtam bele tincseimbe. 

-Rendben.
Válaszoltam.  Nekem is szükségem van a hülye fejére bármi is történt,nem is olyan régen. Talán túlságosan naiv vagyok. Nem tudom,de a szívem azt sugallta siessek mielőtt,Taehyung végleg elveszíti az irányítást. Habár lehet hogy ezt már csak keresni lehet...

***
Ott álltam ajtajuk előtt. Bátortalanul kopogtam be...hangos trappolásra lettem figyelmes majd ahogy az ajtó kivágódott Tae erősen vont magához. Nem ellenkeztem hagytam hogy szavak helyett csak tettekben keresse az értelmet. 

-Azta kurva...hiányoztál Jeon.

-Te is Taehyung. 


Mit is mondhatnék...nem bírt leülni,zaklatott volt. Fel alá járkáltunk a házban csak így volt képes beszélni. Néztem a fiút, aki önmagát gyötri, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a edzettsége,aki ismeri a valóságot. Nyelve többször is össze akadt ahogy igyekezett összeszedni gondolatait,érzelmeit. 


Lassacskán lenyugodott. Hangját már nem tarkították hirtelen vett lélegzetek,ajkai nem remegtek meg. 


-Jungkook...


-Tessék?


-Te vagy az én őrangyalom.
Mosolyodott el én pedig lesütöttem szemeim. Bárcsak én is ezt mondhatnám...de egyellőre őt inkább a démonomnak nevezném. 


Ezután igaz kissé elengedtük magunkat. Taehyung kapcsolt zenét...Nagyon eltalálta ízlésem ugyanis Én nagy Weeknd fan vagyok. 


Megszólalt a Party Monster...


-Gyere ide...táncoljunk!
Vigyorodott el és lassan a zene ütemére kezdett mozogni.

-Hagyjál már!
Ellenkeztem azonnal és levágódtam a kanapéra. Nem hagyhatta annnyiban hát persze hogy nem!


-Ne farsulj ! 
Megaragadta csuklóm és felrántott magához. Testem hozzá símúlt. Elakartam tőle húzódni de derakam köré fonta karjait. Kínosan nevettem fel.


" I'm good, I'm good, I'm great
Know its been a while, now I'm mixing up the drank"

-Ez annyira...
Igyekeztem kifejezni mondanivalóm de nem sikerült. Nagyot nyelve néztem fel rá. 


" I'm good, I'm good, I'm great
Know its been a while, now I'm mixing up the drank "

-Ez annyira...? Lazulj már. Nem lesz semmi baj attól hogy átadod magad neke...akarom mondani a zenének.
Köhintett egyet röhögve mire én megforgattam szemeim. 


" I just need a girl who gon' really understand
 just need a girl who gon' really understand "

Kezeivel lassan irányítani kezdte csípőmet én pedig akaratlanul is lehunytam szemeim. Imádtam ezt a zenét.Éreztem pillantását,szinte már égette hófehér bőröm. A zene megtöltötte a ház összes csendes zugát,az ablakok beleremegtek. 
Nyakamhoz bújt,de most vigyázott.Mintha csak attól félne hogy bármelyik pillanatban ellökném magamtól. 


Ez az egész...a zene dobhártyaszaggató szépsége,ahogy egymásba bújva lassan és bágyadtan mozogtunk, az érzés pedig hogy vigyázott rám megteremtett egy bizonyos elvont asztmoszférát ami borzalmasan mély volt.

{ Ezzel megis hoztam volna a 6. fejezetet :3 Remélem teszet,tudom kissé késtem vele :D }