Bizalomból csalódás |befejezett|

16. fejezet (utolsó rész)

~6 hónappal később~

Az elmúlt fél évben szinte semmit,sőt semmit nem beszéltem a barátaimmal. Teljesen eltávolodtunk. Megunták az állandó depressziós állapotaimat, az éjjeli hívásokat, és hogy annyit kellet velem foglalkozniuk. Ezt mind megunták, s újabb, boldogabb barátokat kerestek, akik nem nyávognak és sírnak a vállukon egész nap, mint ahogy én tettem. Ők mind biztos kedvesebbek,  tudnak magukra vigyázni, nem vagdossák magukat... Na igen... Azóta vagdosom magam. Azóta nem tudtam leállni az önmarcangolással. Matthew folyton leállít, de egy-két vágást így is tudok magamon ejteni. Inez és Liza végleg eltűntek az életemből.
Matthew maradt számomra az egyetlen ember, aki törődik velem. Ő a legjobb barátom. Az apám. A Párom. Az egyetlen ember aki foglalkozik velem. Ő az, aki még mindig tartja bennem az életet, aki vigyáz rám, akit érdekel, hogy mi van velem. Aki szeret. Akit én is szeretek.
Nyár van. Kint 35 fok van. Süt a nap. Egy normális embernek ez egy pozitív élmény. Nekem kevésbé. Így is hosszú ujjú pólókban járok az utcán, miközben mindenki őrültnek néz. Itthon fel merem vállalni a barátom előtt a vágásokat, mivel ő tud róla. De ha rövid ujjú, vagy pántos pólót hordok, a nap sugarai tűzként égetik a sebeket. Elviselhetetlenül fáj, de még mindig gyengébb és enyhébb a fizikai fájdalmam, mint a lelki. A lelkem fáj. Hasogat belülről a fájdalom.
Ma is a szokásos bevásárlást tettem meg a super market-ben, mint minden szombaton.
Teljes lelki nyugalommal léptem be a lakásba, hol a kanapén találtam a barátom.
Közelebb mentem, s kiestek a zacskók a kezemből. Amit akkor láttam, s éreztem...Leírhatatlan.
A barátomat láttam, egy másik lányon feküdve. Az a másik lány Inez volt. A volt legjobb barátnőm. Inez.

Mindketten felkapták a fejüket az érkezésemre.

-Ez nem az aminek látszik- mentegetőzött Matthew.
-Menjetek a picsába!-üvöltöttem mindkettőjüknek, majd sarkon fordultam, s becsaptam magam után az ajtót.
Amit akkor éreztem nagyon rossz volt. Egyszerre öntött el a düh, a fájdalom, a szomorúság, s legfőképp a csalódás. Csalódtam az utolsó emberben, aki itt volt velem. Már nem maradt senkim. Mindenkiben csalódtam. Mindenkiben. Miért jár ez nekem? Mit tettem, hogy ezt kaptam? Miért?
Rohamos gyorsasággal futottam végig az utcákon, majdnem fellökve az embereket. Rohantam, amennyire csak tudtam. Már nem volt veszteni valóm. A könnyek egyre csak hullottak az arcomon. Homályossá váltak az előttem lévő emberek, épületek. Elértem a városban található hídhoz, mely a víz felett 60 méterre található. Gondolkodás nélkül felálltam a peremére, majd mielőtt elengedhettem volna a rudat, valaki a nevemet kiáltotta a hátam mögött. Ez a valaki Matthew volt. Felismertem azt a rekedtes és finom hangot, mely általában megnyugvást és védelmet ad, ám most dühöt és fájdalmat töltött belém.  Először mit sem törődve vele, a "dolgomra" koncentráltam, de egyre hangosabb lett a hang, s végül hátra fordultam.
-Kérlek ne tedd ezt. Én téged szeretlek.. Nyuszim.. Nem éri meg. Nem ér ennyit. Beszéljük meg. -mondta óriási rémülettel az arcán. Barna szemei csillogtak, mint mindig, csak most nem a fénytől és a nevetéstől, hanem a könnyektől.  Egyre csak gyűltek a könnyek üveghatást keltő, gesztenye barna szemeiben. Egy pillanatra elgyengültem. De csak egy pillanatra, mert eszembe jutott mit tett velem. Fájt. Csalódtam benne. Csalódtam a barátaimban. Csalódtam a családomban. Csalódtam mindenkiben.
-Ne hívj nyuszimnak. Többet már nem. Soha. Nem fogjuk megbeszélni. Nem érdekelsz. Te maradtál már csak nekem. És most benned is csalódtam. Utállak.-mondtam szinte már üvöltve a sírástól.
Megfordultam, behunytam a szemem, s levetettem magam a hídról.
-Szeretlek-kiáltotta utánam a fiú.
De ez akkor már nem számított. Megcsapott a hideg, nyári szél. Zuhanás közben egyszerre törtek fel a rossz emlékek. Mamám halála, a holttestének a képei. A családom. Inez és Liza. És végül Matthew. Nagyon fájt, hogy csalódnom kellett. Mindenkiben. De már leszartam. Meglepő hosszúsággal zuhantam a levegőben. Behunyt szemmel, és nyugodt lélekkel zuhantam.
Most már minden jobb lesz. Nem fog fájni. Jobb helyre kerülök. Tudtam, hogy meghalok.
"Szeretem"
Ez volt az utolsó gondolatom a becsapódás előtt. Először fájt, mikor elértem a víz felületét, majd később nem éreztem. Kezdtek elszállni az emlékeim, majd megszűntem létezni. Már csak emlék vagyok.
Így lett a bizalomból csalódás. Fájt.. Minden fájt, de már nem érzem ezt a fájdalmat. Semmilyen fájdalmat sem érzek.
Már egy jobb helyen vagyok.

VÉGE