Bizalomból csalódás |befejezett|

12. rész

"Szeretlek.-és egy csókot nyomtam a lány hideg szájára."

Majd lassan elhúztam a fejem. Pár másodperc múlva hideg, bizonytalan szorítást éreztem az ujjaim között. A szeme kinyílt, s egy mosolyt erőltetett sápadt, sebhelyes arcára. Megdöbbenve néztem bele barna, a lámpafénytől csillogó, gyönyörű szemeibe.
-Én is szeretlek- mondta rekedtes, erőtlen hangon, majd ismét megcsókoltam.
A következő percekben már az orvosok és az ápolónők a kórszobában tették a dolgukat, hogy a lány állapota továbbra is stabil maradjon.

~Adél szemszöge~

Miközben a nővérek az infúziót cserélték, másra sem tudtam gondolni, csak arra hogy Matthew mennyire hibátlan és hogy mennyire szeretem. Itt van velem. Mindig itt van nekem, és ezért vagyok az életben a leghálásabb. Mindig magam mellett tudhatom, és bízok benne.

Pár óra múlva-mikor már vége lett a kezeléseknek- kopogtak az ajtón, majd két lány lépett be rajta. Kezükben lufikkal és virágokkal. Akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra. A barátaim voltak azok. Leültek mellém a gondosan bevettet ágy szélére és sajnáló tekintettel  néztek felém. Boldog voltam, hogy a legfontosabb emberek az életemben itt vannak mellettem, és ennél nem kellett több. Mindennél jobban szerettem őket és nem akartam elveszíteni egyikőjüket sem. Ott voltak velem a nehéz időkben és ezért nagyon hálás vagyok, és biztosan állíthatom, hogy nekem vannak a világon a legjobb barátaim.

Egy hét múlva a saját lábamon léptem ki az épület kapuján és hazatérhettem a biztonságot nyújtó lakásba. Könnyű dolgom volt, mivel a barátom mindenben segített,ápolt és a legjobb barátnőim is ott voltak mellettem egész nap. Filmet néztünk, beszélgettünk. Néha még a sérüléseimről is megfeledkeztem. Jól éreztem magam velük.
Este Matthew felvitt a hálószobánkba, lefektetett a puha francia ágyba s egy csókot nyomott a számra , majd így szólt:
-Jó éjt Nyuszim. Aludj jól, én még lemegyek vacsorázni.
Az ajtó csukódása után kényelmesen elhelyezkedtem a meleg takaró alatt, majd lehunytam a szemem, s már álomba is merültem.

Egy szobában találtam magam, hol csak egy asztal állt,ami fölé lelógott egy lámpa. A falakat jobban megvizsgáltam, majd óriási piros betűk jelentek meg rajta. Először megrémültem és döbbent arccal figyeltem, ahogy egyre erősebben rajzolódnak ki a szavak, majd elkezdtem olvasni őket. "Megbízhatatlan." "Tehetetlen." "Stréber." "Kövér." "Semmire sem való." "Lényegtelen." "Ribanc." "Nem számítasz." "Senkinek sem kellesz."

A következő pillanatban kipattantak a szemeim, sikoltozva próbáltam felülni az ágyban a fájdalomtól sikertelenül.
Dobogást hallottam a lépcsőn, majd Matthew rontott be az ajtón aggodalmas arccal. Megtorpant, majd rögtön leesett neki, hogy mi történhetett. Odafutott az ágy széléhez, s szorosan magához ölelt. Én izzadtan és lüktető szívvel belefúrtam a fejem a fiú mellkasába.

...

-Minden éjjel gyötrik a rémálmok?-kérdezte az előttem ülő szemüveges hölgy, kezében egy aktát tartva, s jegyzetelve.
-Igen- válaszoltam félénken.
-Nézze. Jobb lenne ha mostantól rendszeresen járna hozzám, legalább egy héten kétszer, és én segítenék jobbá tenni a napjait, és az életét.
Kis hezitálás után bólintottam. Nem volt nagyon más választásom. Ismét pszichológushoz járok.