Bizalomból csalódás |befejezett|

9. rész

~A temetés után 4 nappal~

A pszihológusom, és az igazgató beleegyezésével a mai napon Matthew-al visszamehettünk az iskolába. Az intézménvezető úr nagyon megértően felajánlotta a segítségét, ha akármi baj történne, vagy mégsem állok még erre készen, akkor nyugodtan keressem őt.

Reggel Matthew fülsüketítően sipoló ébresztőjére keltem, majd átcsoszogtam a konyhába elkészíteni a reggelit, míg a fiú felöltözik. A szokásos tükörtojás került az asztalra, amit hamar el is fogyasztottunk. Ezután elmentem fogat mosni és  felöltözni. A mai összeállításom egy fekete farmerra és egy fekete csipkés ujjú pólóra esett,  majd kiegészítésképpen felvettem egy choker nyakláncot. Felhúztam a halvány kék Nike cipőmet, vállamra vettem a kék Converse táskám, és már indulhattunk is.
Az úton, az autóban ülve az agyam azon kattogott, hogy majd hogy fogom viselni ennyi számomra ismeretlen vagy látásból ismert személy társaságát. Sosem voltam az a társas lény, aki mindig a legmenőbb bandával lógott a szünetekben. Én azt a rövid kis időt is a barátaimra és Matthewre fordítottam. Nem kellettek a "divatbarátok", nem akartam menő lenni, nem akartam hogy az egész iskola összes tanulója ismerjen. Nem kellett a népszerűség. Én szerettem a barátaimat, és jobb volt velük lenni.
Nem azt mondom, hogy én voltam az a lány akit kiközösítettek a menők, vagy akárkik. Inkább a semleges ranggal ruháztak fel engem, hisz nem vagyok sem a stréber lány, sem a buta, sem az a kimondottan csúnya, de azért azokra a plázacicákra sem hasonlítok.
Mire folytattam volna e gondolatmenetet, arra már az iskola előtt álltunk, és Matthew már ki is szállt a járműből.
Mielőtt átléptem az iskola küszöbét, vettem egy nagy levegőt, majd szépen, nyugodtan kifújtam. Miután beléptünk az intézménybe, Matthew nyomott egy puszit a homlokomra, majd eltűnt a teremajtó mögött.Az aulában találkoztam Lisával és együtt mentünk be az osztályba.
A kezdetleges hangzavar, ami már a lépcsőn megcsapta a fülünket, hirtelen abba maradt, mihelyt megláttak engem a padok között, a helyemet keresvén. Mosollyal köszöntöttem a rég nem látott arcokat, majd helyet foglaltam az utolsó padban. Éreztem magamon a sok meglepett és döbbent tekintetet, de próbáltam nem foglalkozni vele. Talán azért volt síri csönd a teremben, mert nem hitték hogy ilyen gyorsan kilábalok a dologból, vagy csak nem tudták mit mondjanak nekem. Oltsanak be? Vagy közöljék őszinte részvétüket?
Szerencsére Lisa megtörte a csendet:
-Emberek!! Nem láttatok még fehér embert??-kérdezte ideges és érthetetlen arckifejezéssel, majd néhányan vállat vontak és folytatták eddigi tevékenységeiket, vagy egyszerűen csak kisétáltak a teremből. Eléggé meglepődtem a fogadtatáson, bár nem tudom mire kellett volna számítanom.
Első óránk matek volt, de a szaktanár helyett az osztályfőnök lépett be az ajtón.
-Szervusztok gyerekek. Bizonyára mindenki észrevette hogy Adél visszatért az iskolába. Kérlek viselkedjetek vele kedvesen, hisz nehéz időkön ment most keresztül-szólt az osztályhoz. Vékony, negyvenes éveiben járó hölgy volt. Barna, vallig érő haját mindig gondosan felcsatolta. Vastag szemüveget viselt. Kedves asszony volt, szerintem mindenki szerette. Kedveli a vicces gyerekeket, akik megtudják nevettetni.
-Köszönöm a megértéseteket, további jó tanulást!-mosolygott az osztály felé, majd még mielőtt elindult volna, egy hang hallatszott a padsorok közül.
-Tanárnő. Nem lehetne hogy az első óra elmarad annak nagy örömére, hogy Adél visszajött?- kérdezte a fiú. Bárhonnan felismertem volna ezt a hangot. Scott volt az. Festett, fekete hajú fiú volt, sötétbarna szemekkel.Az iskola rossz fiúja. Az osztály menője, aki már elég sokszor bepróbálkozott nálam azt ígérve, hogy bandázhatok velük.
A tanár csak egy megvető pillantást dobott a fiú felé, majd eltűnt az ajtó mögött.

Matthew-nak kevesebb órája volt a mai napon, mint nekem, ezért már otthonról indult vissza értem az iskolába. Kaptam egy SMS-t hogy késni fog pár percet, úgyhogy a parkoló mellett vártam az érkezését.
A diákok özönlöttek ki az iskola főbejáratán. Mindenki várta hogy hazaérhessen, kivéve egy fiút aki éppen megállt mellettem. Scott volt.
-Szia Cica. Kire vársz?- kérdezte félmosolyra húzva a száját.
-Matthewre. Miért érdekel?- néztem rá a megszokott flegma, felvont szemöldökkel.
-Figyelj. Mi lenne, ha-tolt neki a falnak, majd az orrát az enyémhez nyomta-ma inkább én vinnélek haza? Vagy inkább elmehetünk akárhova más....
A mondatot már nem tudta befejezni, mivel egy kéz a vállánál fogva rántotta el, majd az öklét az arcába ütötte. Matthew ideért. Nagy kő esett le a szívemről, mivel nem szerettem volna én felpofozni Scottot. Féltem tőle.
A fiú az erős ütés után gyorsan kapcsolt, majd ökölbe szorította a kezét és vissza adta az előbb kapott csapást. Ilyedten a falhoz dőlve figyeltem a borzalmas történéseket. A verekedésnek az igazgató úr vetett véget majd vöröslő fejjel és a homlokán kidüllett erekkel így szólt:
-Ezt azonnal hagyják abba és menjenek haza. Ezért majd holnap számolunk.
Matthew megvető, ideges tekintettel nézett Scottra, majd megragadta a kezem és elmentünk. Még a kocsihoz sem jutottunk el, de már hulltak a könnyeim. Örültem, hogy a fiú itt volt velem.
Miután hazaértünk lekezeltem a fiú verekedés közben kapott sérüléseit, majd aggódó tekintettel így szóltam:
-Én sajnálom. Csak odajött hozzám és azt akarta, hogy menjek vele haza és nem tudtam mit kellene tennem, és csak neki tolt a falnak. Sajnálom
-Nincs mit sajnálnod Nyuszim. Nem a te hibád. Mind tudjuk hogy egy paraszt.-majd kissé elnevette magát és átölelte a vállam.

Ez azt hiszem elég hosszúra sikerült. Ha tetszett, akkor nyomj egy Vote-ot. További jó olvasást!
~disappointedgirl11~