A Színfalak Mögött

A kórház

-Jó reggelt Jenny!

-Jó reggelt Ms. Keegan!

Luce már nagyjából minden ápolót, és orvost ismert a kórházban, aki Alyciát kezelte. Már több mint egy hónapja bennt volt. A golyó nagy mértékben károsította a belső szerveit. Gépek tartották életben. Mikor a nő belépett a kórházi szobába Mrs. Sullivan fáradtan rámosolygott.

-Jó reggelt Luce!

-Jó reggelt! Hogy van Al?

Az asszony felkelt a székből.

-Egész jól, ahhoz képest, hogy ma délután lekapcsolják a gépekről... Hallom te meg hazautazol?

Luce bólintott.

-Igen...a sajtótájékoztató után...

Mrs. Sullivan közelebb jött, és megölelte.

-Magatokra hagylak...nyugodtan búcsúzz el...

A nő erősebben magához szorította.

-Köszönöm.

Miután az asszony kiment csend borult rájuk. Csak a gépek egyenletes csipogása hallatszott. Luce közelebb ment az ágyhoz, majd leült a szélére. Végigsimított Alycia rezzenéstelen arcán. Óvatosan megfogta a kezét, és összekulcsolta az ujjaikat.

-Szia Al...hogy vagy?

A lány nem válaszolt. Luce szemei megteltek könnyel.

-Az jó, ha jobban vagy...tudod már vagy egy hónapja ezt az ágyat nyomod...ideje lenne felkelni álomszuszék...

A nő Alycia arcát kutatta, közben érezte, hogy a könnyek utat törve maguknak lassan folynak le az arcán. Már nem tudott normális hangon beszélni, suttogni kezdett.

-Hiányzol Al...hiányzol...hiányzik a makacsságod...hiányzanak az okoskodásaid...nem tudom meddig bírom még nélküled... Tudom, hogy nem hallasz...tudom, hogy valószínűleg soha többé nem fogsz felkelni...ma délután kapcsolnak le a gépekről...én már nem leszek itt...egyszerűen nem tudnám végig nézni, ahogy lassan kiszáll belőled az élet... Kérlek Al... Gyere vissza hozzám...

A lány egyenletesen vette a levegőt. Kifejezéstelen arcán továbbra is a rideg valóság tükröződött. Luce nem bírta tovább, belefúrta a fejét Alycia nyakába.

-Nem tudom mi lesz velem nélküled kis pacsirta...a mai sajtótájékoztató után hazamegyek... Joe-val...a temetésedre megpróbálok visszajönni...kapsz majd egy szép fehér rózsát...az fogja mutatni, hogy mennyire tiszta voltál...mennyire tiszta, és ártatlan... Ha visszapörgethetném az időt, hogy megváltoztassak valamit, ami idáig vezetett nem tenném meg...ugyanis semmit sem bántam meg...

A gépek továbbra is monoton csipogtak. A nő egy nagy sóhajtással felemelte a fejét. Ránézett a lány ajkaira. Megcsókolta. Még egyszer utoljára.

-Szeretlek Al...szerettelek...szeretlek...és szeretni foglak, amíg világ a világ... Neked köszönhetően megtaláltam a boldog befejezésemet...kár, hogy ilyen hamar elveszítettem...bár valószínűleg azért, mert nem érdemeltem meg...soha nem érdemeltelek meg...

Luce felkelt az ágyról, és az ajtóhoz sétált. Mielőtt kinyitotta volna, még utoljára visszafordult. Eszébe jutott a vers, amit aznap este szavalt a lánynak, amikor benn maradtak a stúdióban.

-Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s amit érzel,
Gyűlölöm, ahogy vezetsz, azt is, ahogy nézel,
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,
Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle.
Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is gyűlölöm, ha nem,
Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek egy cseppet sem,
Szemernyit sem, nem gyűlöllek én...-a végére elcsuklott a hangja.

Kinyitotta az ajtót, és kisétált rajta. Nem nézett vissza. Nem nézett vissza, mert tudta, ha megtenné újra elkezdene sírni, és nem tudná abbahagyni. Erősnek kellett lennie. Felvette a fa pofáját, és kisétált a kórház kapuján. A paprazzik egyből odasereglettek.

-Tényleg romantikus kapcsolatot ápolt Ms. Sullivannal?-kérdezte az egyik.

-Valóban az ön lelkén szárad a halála?-tette fel az újabb kérdést a másik.

Luce úgy tett, mintha semmit sem hallana. Gyorsan beszállt a kocsiba.

-Cameron a sajtótájékoztatóra!

-Igen Asszonyom.

A kocsi elindult. A nőt pedig újra csend vette körül. Még mindig hallotta a gépek csipogását. Kísértetették őt. Minden egyes csippanás visszaszámolt... Alycia haláláig.