Utálatból Szerelem? [BTS f.f] |SZÜNETEL|

19. Rèsz: „Mintha"

Sziasztok.
Sajnálom, hogy így eltűntem.
De egyszerűen nem tudtam írni. Nem jött az ihlet, és nem mertem ezt elmondani.
Az is átfutott az agyamon, hogy talán átírom vagy letörlöm ezt a sztorit, de végül nem tettem.
Remélem, van még olyan, aki szívesen olvassa ezt a történetemet, és hamarosan publikálom a rég megígért Jungkook-os fanfictiönt is, ugyanis ez a történet hamarosan befejeződik. (Frissítve: Még úgy kettő-három rész.)
Jó olvasást!♥

Nem elég, hogy hajléktalannak néztek, most még a kedvenc párnám is odavan.....

De hé!... Legalább gazdagodtam 10000 won-nal...

~

Másnap semmi kedvem nem volt semmihez, csupán pár sorozatot szerettem volna megnézni.
Így amikor a srácok elmentek próbálni, elhatároztam, hogy a laptopom elé vetem magam, és dorama-maratont tartok egész nap.
Felballagtam a szobámba, majd bedőltem az ágyba.
Tervem azonban akkor hiúsult meg, amikor véletlen(?) bealudtam az egyik sorozat részénél.
Szerintem ez volt a nap fénypontja...

*Délután*

-Jiiiiin! -szólította meg Jungkook az idősebbet- Csinálj valami sütit! Kérlek!

Bár láttam Jin-en, hogy nagyon fáradt, mégis bólintott egyet. Nem hiába ő a csapat eommája. Aranyból van a szíve.

-Várj! -álltam fel a kanapéról, és Jin után mentem a konyhába- Segítek!

Először nem akarta megengedni, de addig legyeskedtem körülötte, míg végül bele nem egyezett.

-Rendben, a piskótát megcsinálhatod. -és a kezembe nyomott egy doboz tojást.

~

Miután beraktam a piskótát a sütőbe, leültem az egyik székre, és úgy néztem, ahogy Jin sürög-forog a konyhába.

Egy idő után, már unalmassá vált az egy helyben üldögélés.

-Ahj... Mikor lesz már kész? Kivehetem már? -kérdezősködtem.

-Cho. -fordult felém hitetlenkedve -Még csak három perce raktad be.

-Mik ezek az illatok, fiaim? -lépett be hirtelen a konyhába Jimin, majd rámnézett. -És persze lányom.

A humorista.

Jin, a fakanállal a kezében kezdett el mutogatni rám, amit nem tudtam mire vélni.

-Vidd ki innen, mert ki akarja venni a sütőből a piskótát! Te is jól tudod, hogy nem szabad nyitogatni a sütőt, mert akkor összeesik a...

-Álj! -szakította félbe Jimin Hyungját -Képzeld el, hogy valakivel éppen egy elég intim dolgot csináltok. Te örülnél, ha rátok nyitna valaki? -nézett rám komolyan.

Ööö.............

Inkább nem mondtam semmit, csak vörös arccal elhagytam a konyhát.

A nappaliba visszatérve ültem le a kanapéra. Jungkook még mindig a ugyanott ült, ahol húsz perccel ezelőtt. A többiek az emeleten lehettek, de nem tudtam pontosan.

Hirtelen a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Anya.
Gyorsan felálltam, majd elvonultam a szobámba. Ilyenkor mindig szeretek egyedül lenni.

Miután becsuktam magam után az ajtót, felvettem a telefont.

-Szia anya! Annyira örülök, hogy végre... -mondtam volna tovább, de hallottam az enyhe szipogást a vonal túloldalán.
-Cho... -szólított meg, de ez nem a megszokott, vidám hangja volt.
-Mi a baj? -próbáltam nyugodt maradni.
-Hiányzol nekünk. Mikor jössz haza? -mondta a telefonba Byung Ho, az öcsém. Ő is sírt.

Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem valami nagyobb baj történt. Ám szemem sarkában mégis ott voltal a könnyek, amik a honvágy miatt marták azt.

-Szia Cho! -köszöntött apám is.

És ekkor tört el a mécses. Én is sírva fakadtam.
Nem érdekelt, ha hallják lent, vagy a szomszéd szobákban.

Amióta itt vagyok, azóta nem voltam ennyire rosszul. Lelkileg. Akkor úgy éreztem, mintha már nem is szerettem volna ott lenni koreában... És ez így is volt. Haza akartam menni.

-Anya... hazamegyek. Ne aggódjatok, hamarosan találkozunk. Szeretlek titeket! -azzal kinyomtam a telefont.
Nem tudtam volna mást mondani.

Az ajtó hirtelen kinyílt. Taehyung lépett be rajta. Szeme könnyes volt.

-Te... Te tényleg itt akarsz hagyni minket? -emelte fel hangját, miközben mégjobban sírni kezdett. -A bátyádat?... Engem? -rogyott le a földre.

Odamentem hozzá, majd megpróbáltam átölelni, de elhúzódott tőlem.

-Taehyung, mi van veled? Inkább örülnöd kellene annak, hogy...

-Annak, hogy elmész? Képzeld, nem örülök neki! Én... Aish! Ha menni akarsz, akkor menyj, de engem felejts el! Mintha nem is ismertük volna egymást. Soha. -ez volt az utolsó mondata hozzám.

~

A többiek viszonylag jobban megértették hirtelen honvágyam, mint Taehyung.
A repülőjegyet tegnap megvettem, a dolgaimat már összepakoltam.
Holnap hazautazok, de Taehyung még mindig be van zárkózva a szobájába, és nem hajlandó beszélni senkivel sem.

Még az utolsó estémet is koreában azzal töltöttem, hogy próbáltam beszélni Taehyung-gal... De semmit nem ért.

*Másnap*

A fiúk is kijöttek velem a reptérre, még Taehyung is, bár őt Namjoon rángatta el.

-Vigyázz magadra! -ölelt meg Namjoon, majd a többiek is csatlakoztak.
Kivéve Taehyung-ot. Ő állt és dobolt a lábával.
Ránéztem, és ő is így tett. Talán csak a véletlen műve volt, talán nem. Elmosolyodtam, ő pedig elfordította a fejét.
Elköszöntem mindenkitől, még Taehyung-tól is, pedig nem rám figyelt. Telefonozott.

Miután leadtam a csomagjaimat, felszálltam a gépre, és vegyes érzelmekkel gondoltam vissza az itt töltött időkre...

Az idő múlásával, pedig tényleg olyan volt, mintha Taehyung-gal nem is ismertük volna egymást. Soha.