A Hold árnyéka

3.

Mennyire furcsa az, ha mindhárman ugyanazt álmodjuk, csak a színek térnek el?! Kiironak zöld, Nikkonak sárga, nekem meg hogy ugye fehér. Szóval hosszan fontolgatás után arra jutottunk, hogy ez nem normális. Jó, annyira nem volt hosszas, mivel ezt amúgy ofőn vitattuk meg, amit a tanár viszonylag hamar kiszúrt.
- Lehet nem ártana, ha figyelnétek, mert elvileg ti is jöttök az osztálykirándulásra! - szidott le minket.
- Ó, már ott tartunk? Ez esetben, tanár úr, minden figyelmem az öné! - vigyorgott ártatlanul Nikko, miközben előre fordult, Kiiroval együtt. Mivel mögöttük ültem, simán mondhattam volna, hogy ők zargattak engem. Nem is lett volna rossz...
- Na szóval... - tért vissza az eredeti témához az ofő. Mivel sok volt a kertelél, a lényeg annyi, hogy egy közeli tengerparti kisvárosba fogunk menni öt napra. Ami azért érdekes, mert évek óta nincs tanár, aki csak két napra is elvállalna minket... Na de, elvileg három faház áll majd az osztály rendelkezésére, szállás címszóval. És elvileg mókás lesz. Hm. Kérdés, kinek.
                          ❄❄❄
- Whoaa, ez szuper lesz! És fogunk számháborúzni, meg fürdünk a tengerben, reggelente futunk a parton, és megnézzük a naplementét! - ugrándozott hazafelé menet Nikko.
- Egyet nem értek. - szólaltam meg.
- Hm? Mi az?
- Ahhoz, hogy ezt megtedd, miért kell egy másik városba utazni? - mutattam az utca mellett húzódó tengerpartra, amitől csak egy szalagkorlát választott el minket.
- Mert úgy izgalmasabb! - közölte úgy, mintha ez tök természetes lenne.
- Te tudod. - emeltem fel a kezem védekezőn, hiszen hülye leszek egy hiperaktív gyerekkel leállni vitázni!
                           ❄❄❄
- Úú ugye hárman fogunk egymás mellett ülni? - lelkendezett szokásához híven Nikko.
- Persze. De én ülök kőzetek, mert megölitek egymást! - közölte Kiiro, eléggé idegesen, hiszen szegény fiú egy ideje mást se hallgat, minthogy Nikko mond valamit, én leoltom. Én mondok valamit, Nikko rákontrázik. Mert ha normálisan társalognánk, az túl unalmas lenne. De hoztuk a formánkat: Nikko szokás szerint pörgött, Kiiro már idegbajt kapott tőlünk, én pedig megőriztem a hidegvérem.
- Lehet besz... - kezdte a kísérőtanár. Keztde. A befejezés valahol lekanyarodott vakációzni.
- Ééénmegyekelöööl! - visította hiperaktív barátunk, kis híján fellökve a tanárt, miközben berontott a buszba. Ehh, nem is ő lenne, csak tudnám, honnan van ennyi energiája...
- Tsurara... - mutatott előre Kiiro, mikor leghátra, a motor mellé, a hármas helyre ültünk.
- Köszönöm, micsoda úriember! - nevettem el magam, majd beültem az ablak mellé. Jobbomon Kiiro foglalt helyet, mellé Nikko vágta le magát. Három, kettő, egy...
- Tsura' én akarok az ablak mellett ülni! - pontos.
- Nem. Így jártál. - közöltem szűkszavúan.
- De nem! Én akarok...! - mint egy kisgyerek.
- Kiiro, kérlek... - biccentettem a fejem oldalra, és könyörgően pillantottam a zöld szemű, rövid, barna hajú fiúra.
- Nikko, ülj le, visszafelé te ülsz az ablaknál. Jó így? - kérdezte kedvesen.
- Ühüm! - bólintott egy nagyot a lány, majd végre leült, és hajlandó volt ott maradni. Én meg pislogtam, mint vak a moziban.
- És ezt az én kedvemért mi a jó életért nem lehetett megcsinálni?! - morogtam. Kiiro egy győztes mosoly kíséretében felém fordult:
- Nem emlékszem, hogy te ilyen meggyőző és visszautasíthatatlan ajánlattal rukkoltál volna elő neki. - vigyorgott.
- Jogos.
- Ezt szeretem benned. Mindig beismered, ha tévedtél. - biccentett.
- Tévedésben élsz - húztam ki magam - csak neked, és még egy-két embernek ismerem el. Nikkonak speciel nem. - mosolyogtam gúnyosan - Rossz ember ismerő vagy.
- Ch... Jogos! - kapott a fejéhez, beletúlt a szanaszét álló tincseibe, majd kínosan elnevette magát.
                            ❄❄❄
Az út csendesen telt. Én telefonon regényt írtam, Kiiro olvasott, Nikko meg...vagy a telefonján játszott valamit, vagy Kiiroval és a többiekkel próbált beszélgetni. Egy idő után megunta, és betette a fülest. Én is így cselekdtem, csak én előtte nem zargattam végig mindenkit, beleértve a kísérő tanárt is...
   Aztán megállt a busz. Helyesbítek, előtte olyat fékezett, hogy ha Kiiro nem kapja el Nikkot, akkor a csajszi felnyalta volna a buszpadlót.
- Tsurara, megvagy? - kérdezte Kiiro.
- Teljesen. - biccentettem - Nikko? Élsz még?
- Aha!
- Franba...
- Tsurara! - nézett rám rosszallóan a fiú, mire megvontam a vállam:
- Most mi van? Fő az őszinteség.
- Gyerekek, egy kicsit meg kell hogy álljunk, egy kis technikai probléma, azonnal indulunk tovább! - szólt be a hangosbemondóba a sofőr.
- Pontosan mi a baj? - kérdezte valaki.
- Fontos az? - kérdezett vissza a sofőr.
- Yap!
- Ahogy gondolod. Túlmelegedett a hűtővíz. - sóhajtotta a sofőr, majd kinyomta a hangosbemondót, és kiszállt a járműből.
- Remek... - morogta Kiiro. Nekem meg bevillant egy gondolat: "Ez a mi hatalmunk"
- Kiiro, Nikko, szóljatok, ha valaki esetleg nagyon figyelne rám! - utasítottam őket. Mindkettő értetlenül figyelte, mit akarok. Felálltam, megfordultam, a kezem pedig ahhoz a falhoz tettem, ami a motortól választott el minket. Lehunytam a szemem, majd keresni kezdtem a vizet. Ha az ürge az álmomban igazat mondott, akkor ezt is az irányítasom alá tudom vonni. Megtaláltam. Forró volt, nagyon, olyannyira, hogy valahogy így is megégette a kezem. Riadtan kaptam el.
- Tsurara? - kérdezték egyszerre. Bem válaszoltam, csak megint a falra tettem a kezem. Megkerestem a még mindig tűzforró vizet, majd elképzeltem, hogy lehűl. Hogy hideg lesz. Egyből nem égett annyira a kezem, és éreztem a víz hőmérsékletét a tenyeremen. Mikor úgy gondoltam, megfelelő, elengedtem.
- Tsura, mit csináltál? - pislogott Nikko.
- Azt hiszem, használtam az erőmet.