The Project [Nalu/Hun] ✔

2. - Váratlan vendég

Nem hittem a szemeimnek. Ott állt előttem teljes életnagyságban.

- Loke! - kiáltottam fel, az öröm pedig tisztán érezhető volt a hangomban.

Vigyorogva kitárta karjait, és örömmel ugrottam közéjük, majd mélyen beszívtam ingjének illatát.

- Na, mennyire hiányzott a kedvenc unokabátyád? - mosolygott le rám, de én mindenről megfeledkezve, a válla felett néztem, ahogy Natsu Dragneel zsebredugott kezekkel, az út másik oldalán minket nézett. Aztán megállapodott rajtam tekintete és mélyen belenézett a szemeimbe. Régen éreztem már ezt az érzést. Ahogy a torkom kiszárad és elnémulok.

Elkapta tekintetét, majd ellökte magát a kerítéstől és elsétált.

- Lucy...Luuucy - szólongatott Loke, mire észbekapva ránéztem.

- Izé, bocs, csak elbambultam... - pirultam el, ahogy visszagondoltam az ellőbbi eseményekre.

- Azt láttam - vonogatta szemöldökét. Ezek szerint, mégsem olyan hülye, mint amire emlékeztem...

Egy óra múltán, már a kanapén ülve, egy-egy doboz fagyival a kezünkben tárgyaltuk ki a világ minden gondját.

Hogy miért hazudnak az időjárásról a tv-ben; miért nincs még barátom; és, hogy a szomszéd néni miért van mindig bundakabátban nyár közepén...

Aztán Loke sejtelmesen rámnézett. Most jön az a rész, hogy nekem menekülnöm kéne...

- Na, ki volt az a srác?

Eszembejutott, hogy Loket mindig csak ritkán láttam, körülbelül egy évben, egyszer. Így ő semmiről sem értesült az évek alatt. Még a Natsuval való kapcsolatomról sem számoltam be neki. De úgy látszik, itt az ideje...

Felsóhajtottam, majd beszélni kezdtem.

- Még három éve történt, amikor ideköltöztünk...

Visszaemlékezés:

Szaggatott sóhajjal lépkedtem a járdán. A furgon nemrég hajtott el, ami azt jelentette, hogy nincs többi doboz, amit kipakolhatnék belőle. Ez a költözéses dolog boldoggá tett, de ott kellett hagynom azt a nagy házat, ahol felmevelkedtem. Ez elszomorított.

Miután elmgyaráztam apának, hogy körülnézek, elindultam "világot látni". Ez a Magnolia egy óriási város.
Fél óra múlva, azon kaptam magam, hogy nem tudom, hol vagyok. Csak mentem előre, amíg ki nem kötöttem egy parkban.

- Apa meg fog ölni - nyögtem fel fáradtan, majd a lemenő napot kezdtem el csodálni. Nyár közepe volt, így estére nem hűlt le annyira a hőmérséklet.

Lerogytam az egyik padra és tovább csodáltam a kilátást. Az ég narancssárga és rózsaszín színekben kezdett el pompázni, a látványtól pedig elámultam.

Észrevettem, hogy már senki sem volt a közelben, így kezdtem bepánikolni.

- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Egyedül elindulok, aztán eltévedek; ez csakis én lehetek... - arcomat tenyereimbe temettem.

- Kell egy kis segítség? - szólalt meg mellőlem egy hang. Meglepetten feltekintettem.

A torkom hirtelen kiszáradt, az ajkaim pedig kicserepesedtek, ahogy belenéztem a szürke szemekbe. Rózsaszín tincsei össze-vissza meredeztek az ég felé, ajkai vigyorra formálódtak.

- Öö...i-gen. Izé, azt hiszem el-eltévedtem - dadogtam, majd elpirulva elkaptam tekintetemet. Nevetve kezét nyújtotta. Megszeppenve felnéztem rá, aztán hagytam, hogy csuklómat megragadva felhúzzon maga mellé.

- Natsu vagyok - vidám tekintetétől minden idegességem elpárolgott. Szélesen elmosolyodtam.

- Lucy. Lucy Heartfilia.

És itt kezdődött minden...