Soulmates

A lampionok

-Rufus használd az evőeszközöket is, nemcsak dísznek vannak!-szólt rá a kisfiára Gwendolyn, amiért szinte két kézzel tömte a szájába az ételt.

A tengerparti kis étterem, amit Abigail ajánlott valóban jónak bizonyult. A környezet családias volt. Kisebb méretű fa asztalok várták az odalátogatókat, hozzájuk illő székekkel. Ahogy sötétedni kezdett az összes asztalon gyertyát gyújtottak. Nemcsak bent, hanem kint a parton is lehetett étkezni, ugyanis egy stég szerűség volt kiépítve, melyen az est közeledtével bekapcsolták a lampionokat, így fényárba öltöztették a partot. Abigail a vízhez legközelebbi asztalt választotta. Rufus mindenképp az édesanyja mellé akart ülni, így a lány úgy döntött, hogy velük szemben foglal helyet.

-De anya, a sültkrumplit minden normális ember kézzel eszi.-vágott vissza durcásan a kisfiú.

Abigail nevetni kezdett.

-Akkor mi lenne, ha most egy ideig őrültet játszanál?

Rufusnak megtetszett az ötlet, és vigyorogva válaszolt.

-Jó, de aztán ne sírjatok nekem, hogy nem vagyok normális.-azzal felvette a kést illetve a villát és úgy folytatta tovább az evést.

Gwendolyn csak mosolyogva a fejét rázta. Mire befejezték az estebédet szinte már teljesen besötétedett. Éppen beszélgettek az asztalnál, amikor a kisfiú lefagyott.

-Rufus, mi a baj?-kérdezte aggódva a nő.

A fia nem válaszolt, továbbra is a távolba meredt. Abigail sejtette, hogy mi lehet a probléma, ezért hátrafordult és meglátta a kisfiút, akiről egyik este Rufus mesélt neki. Elmosolyodott, majd visszafordult Gwendolynékhoz.

-Hé Tökmag! Akkor indulhat a hódítás hadművelet?-kérdezte.

A fiú szeme felcsillant.

-Tényleg segítesz?

A lány felállt a helyéről és Rufushoz sétált.

-Még szép. Hidd el az én felszedő szövegeimnek senki sem tud ellenállni-válaszolta vigyorogva.

Gwendolynnak fogalma se volt, hogy mi folyik itt.

-Miről van szó?-kérdezte értetlenül.

Abigail megrázta a fejét.

-Majd később elmagyarázom Gwen, most nem érek rá.

Azzal közelebb hajolt a kisfiúhoz és sugdolózni kezdtek. A nő próbált pár szót elcsípni a beszélgetésükből, de nem nagyon járt sikerrel. Pár perc múlva Rufus felállt és elindult a játszótérről ismert fiú asztalához. Közben Abigail Gwendolyn mellé csapódott. A nő ránézett.

-Elmondanád végre, hogy mi az isten folyik itt?-a hangja türelmetlen volt.

-Nos, nem tudom, hogy pontosan hogyan magyarázzam ezt el neked... Rufus szerelmes...

Gwendolyn erre egyáltalán nem számított.

-És mégis kibe?

A lány kínosan feszengett a helyén.

-Öhm...hát...

-Abby válaszolj.-a nő kezdett ideges lenni.

Abigail megadóan sóhajtott egyet, majd arra a kisfiúra mutatott, akihez Rufus pont akkor ért oda.

-Abba a fiúba ott. A játszótérről ismeri. Kedves gyereknek tűnik...

Gwendolyn leesett állal bámulta őket. Nem gondolta volna, hogy Rufus ennyi idősen szerelmes lesz. Ráadásul...egy...fiúba. Még soha életében nem látott azonos nemű lelkitársakat és sejtette, hogy Abigail is tudta, hogy valószínűleg soha nem lehetnek majd együtt. Hirtelen szomorúság öntötte el. Csak annyit akart, hogy a kisfia boldog legyen. A távolból rámeredt és meglátta, hogy épp magyaráz valamit. A másik fiú csodálattal nézte, majd amikor befejezte a beszédet elvigyorodott. Az idegen fiú a szüleihez kezdett ezután beszélni, akik bólogatva válaszoltak, így Rufus és ő elindultak a stégehez közel lévő játszótérre. Gwendolyn a lány felé fordult.