Soulmates

A betegség

-Gyerünk hadd halljam.

-Én megmondtam.

Abigail elmosolyodott. Bár nem akarta beismerni, de Gwendolynnak valóban igaza volt. Tegnap nem kellett volna az esőben álldogálnia, mivel estére belázasodott és a feje is szörnyen lüktetett. A nő természetesen nem szólt hozzá, csak a gondját viselte. Arra várt, hogy a lány végre beismerje, hogy tévedett, hogy neki volt igaza mindvégig.

-Ne mosolyogj, még mindig haragszom rád, amiért nem hallgattál rám és megbetegítetted magad.-közölte karba tett kézzel Gwendolyn.

Abigail nem válaszolt csak nézte. Az éjjeli félhomályban egyszerűen gyönyörű volt. Karamell színű haja a vállánál kicsit lejebb ért, így eszméletlen keretet adva az arcának. A bőre lágynak és puhának tűnt. A lány nagyon szívesen végigcsókolta volna. Mármint...nem...nem gondolhatott ilyenre...

-Abby, minden rendben?-kérdezte leguggolva a nő, miközben a kezét a homlokára helyezte.-Még mindig nagyon magas lázad van.

Ahogy az arcuk nagyjából egy vonalba került a lány egyszerűen nem bírta róla levenni a szemét. Nem tudta, hogy mindezt a láz okozta, vagy az, hogy tagadhatatlanul vonzódott Gwendolynhoz.

-Gyönyörű vagy...-suttogta Abigail, mire a nő ránézett.

Nem tudta mire vélni ezt a kommentet. A lány úgy bámulta, mintha valamilyen szinten megbabonázta volna... Úgy vélte, hogy biztos a láz lehetett az oka. Persze Abigail sokszor flörtölt már vele, de...ez a mondat valahogy más volt...olyan volt...mintha...

-Abby...aludnod kell...az talán segít és lemegy a lázad-törte meg a saját gondolatmenetét a nő és elindult a konyha felé, hogy egy kis hideg borogatást hozzon.

Abigail szemei égtek a láztól, egyszer rázta a hideg, másszor melege volt. Teljesen kiizadva feküdt a kanapén falfehéren.

-Kérlek ne menj el...-motyogta becsukott szemmel, megtörten.

Gwendolyn ránézett. Olyan gyámoltalannak és elesettnek tűnt. Nagyot sóhajtott, majd visszament a lányhoz és leült mellé a kanapéra úgy, hogy a lábait az ölébe helyezte. Abigail álmosan mosolygott, majd a nő kezéért nyúlt.

-Mit csinálsz?-kérdezte érdeklőve Gwendolyn.

A lány nem válaszolt, csak végigsimított a nő azon csuklóján, amelyen a tetoválás volt, aki beleborzongott az érintésbe. Gwendolyn utálta magát mindezért. Azért, ahogy érzett, miközben Abigail a közelében volt. Azért, amiért minden este azon gondolkodott, hogy vajon milyen puhák lehetnek az ajkai. Azért, mert amikor a lányra gondolt minden rossz megszűnt létezni és csak a jó dolgok maradtak. Ezért utálta magát, mert bár magának félt bevallani, de kezdett beleszeretni Abigailbe.

-Ne félj Gwen...vigyázok rád...-suttogta félálomban a lány.

A nőnek ismerős volt ez a mondat. Megint érezte a fejfájást. Tudta mi fog következni, ígyhát behunyta a szemét és átadta magát az emlékeknek.

-Gwendolyn!-hallatszott az ordítás a pajtán kívülről.

A nő körülnézett. A sarokban egy szénakazalra lett figyelmes. A levegőt átjárta a friss széna illata. Nem látta sehol sem a hasonmását, illetve Abigailt. Már épp megfordult volna, amikor valaki mellé lépett.

-Gwen...-suttogta a lány, aki ennek hatására megugrott.

Abigailre nézett. Elkerekedett a szeme. A lány teljes életnagyságban állt előtte.

-Abby mi...-kezdte, de nem tudta befejezni, ugyanis a pajta ajtaja kicsapódott és a hasonmásaik rohantak be rajta.

-Abby most azonnal el kell tűnnöd!-mondta a nő hasonmása idegesen.