Soulmates

A betegség II.

-És boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Vége.-fejezte be fáradtan a mesélést Gwendolyn.

Rosie már félálomban feküdt az ágyában. A nő mosolyogva felkelt és egy apró puszit nyomott a homlokára, majd halkan kitipegett a szobából.

Bement a hálójukba és előkereste a pizsamáját. Miközben átöltözött az agya folyamatosan kattogott. Újra meg újra lejátszotta azt a bizonyos pillanatot, amikor majdnem megcsókolta Abigailt. A kezében a pizsama felsőjét szorongatta. Elképzelte, hogy mi lett volna, ha Mason nem szól közbe... Hogy mi lett volna? Káosz. Megszegett volna egy szabályt, sőt az egész univerzum számításait keresztbe húzta volna. De...muszáj vol beismernie, hogy vágyott a lány érintésére.

Lassan egy hideg kéz simította végig a hátát. Megborzongott.

-Gyönyörű vagy...-suttogta egy mély férfihang a fülébe.

-Mason...-kezdte a nő, de a férfi apró csókokkal hintette be a nyakát, amitől elállt a szava.

Ma este semmi képpen sem akart lefeküdni a férjével, ugyanis még le akarta csekkolni Abigailt, hogy jól van-e...meg...beszélniük kellett.

-Mason...figyelj...ma nincs kedvem...-mondta suttogva Gwendolyn.

Mason még egy apró puszit nyomott az arcára, majd a kezeit a nő dereka köré fonta.

-Semmi baj, majd legközelebb.-mosolygott.

Gwendolyn torkát a sírás fojtogatta. A férje jó ember volt...nem érdemelt meg egy olyan nőt mint ő. Egy olyan nőt, aki titokban másról ábrándozik, akinek pillangók táncolnak a hasában akárhányszor meglátja Abigailt.

-Sajnálom...

A férfi összekulcsolta az ujjaikat.

-Kicsim, ha nem szeretnéd, akkor ma este nem lesz... Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy rád erőltetem a dolgot.

Gwendolyn felé fordult.

-Nem akarlak megbántani...

Mason felnevetett.

-Édesem, szeretlek, hidd el, túl fogom élni, ha ma nem lesz semmi.

Ahogy a nő belenézett a férje szemeibe egyszerűen nem bírta tovább. Olyan megértő volt. Túlságosan is megbízott benne. Pedig ha tudná... Nem. El kellett felejtenie a lányt. Úgy vélte, hogy ezt talán a férfivel való együttlét megoldaná. Mason arcát a két kezébe fogta, maga felé rántotta, majd az ajkait a szájára tapasztotta. A férfin érződött a hezitálás, de ahogy Gwendolyn a nyelvét átcsúsztatta a szájába beadta a derekát. A kezei a nő csupasz derekán pihentek, majd lassan elkezdte lecsúsztatni őket és belemarkolt Gwendolyn fenekébe. A nő csukott szeme előtt egyből Abigail arca sejlett fel. Nyögött egyet. Ez nem volt jó vissza kellett térnie a valóságba. Összeszorította a szemeit és az ágy felé tolta Masont. Amikor belehuppantak a nő volt felül. Gyorsan kigombolta a férje ingét és már ment volna tovább, ha az nem állítja meg.

-Gwendolyn...-nézett rá vágytól izzó tekintettel.-Biztos vagy benne?

A nő nyelt egyet. Nem, egyáltalán nem akarta ezt az egészet... De muszáj volt. Meg kellett állítani azt a furcsa érzést, ami lassan az egész életét körbeszőtte. Meg kellett állítania a pillangókat, a csukló égést, illetve az állandó vágyakozást.

Közelebb hajolt Masonhoz és a következőt suttogta:

-Akarom.

___________________

Abigail lassan kinyitotta a szemeit. Olyan melege volt, hogy szinte folyt róla a víz. Megfogta a homlokát, már nem érezte annyira melegnek. Gyorsan rápillantott a szekrényen lévő órára. Hajnali négy. Nagyszerű. Feltápászkodott a kanapéról, majd elindult a konyhába vízért. Amint odaért köhögni kezdett. Azonnal kihúzott egy zsebkendőt a tartóból és a szája elé tette. Amikor a köhögő rohama befejeződött elvette a szájától a zsebkendőt. A szemei elkerekedtek. Véres volt. A keze remegni kezdett. Egyszerűen nem hitt a szemének. Az ujjaival megérintette a szája szélét. Vörös vért látott.