IMPRINTING -Bevésődés

7. Látogatás

- Én...Annyira sajnálom Henryett. - lógattam a fejem a két felhúzott térdem közé. A kanapén ültem, és az elmúlt órán gondolkodtam.
A nővérem, a fejét ingatta felém, és mikor egy percre felnéztem az arcára, az türelmetlenséget árasztott. Elkerekedett a szemem. Borzalmasan éreztem magam.
- Vissza kérem magam. Ne haragudj. A számlák miatt pedig ne aggódj. Majd...- kezdtem volna el a bocsánatkérés adagomat a nyakába zúdítani. Soha nem láttam még Henryettet olyan mérgesnek mint akkor. A szemei szikrát szórtak, és azt hittem nekem ugrik. Lehunyt szemmel vártam a leszúrását, mint koskorunkban. De az elmaradt. A kiabálás viszont nem.
- ESZEDNÉL VAGY JOY??? - üvöltötte kikelve magából. A szemem továbbra is becsukva.
- MEG NE HALLJAM MÉG EGYSZER AZT A SZÓT HOGY SZÁMLA!!! HA MÉG EGYSZER BETESZED ODA A LÁBAD, ESKÜSZÖM SAJÁT KEZEMMEL POFOZLAK FEL. - folytatta tovább. Kipattantak a szemeim. Az értetlenség folyamatának a jelei tisztán látszódhattak az arcomon. Összeráncolt orral bambultam az arcába.
- LEÜLSZ SZÉPEN A FENEKEDRE, ÉS NEM FOGSZ DOLGOZNI. - csattant ki egy  utolsó mondat belőle. Aztán sóhajtott egy nagyot, elfújva saját dühét, és a haját kezdte babrálni.
- Henryett Manchester!-  nevettem még enyhén kábultan a döbbenettől. Rám emelte tekintetét.
- Most pedig...Légy oly szíves segíts levágni a hajam. Kezd hullani- Mutatott fel egy kisebb hajcsomót, amit a - már amúgy is kicsire vágott - hajából szedett ki.
- Ó!- Toltam fel magam két kézzel a kanapéról. Aztán követtem őt egy ollóval a kezemben a fürdőszobába.
Henryett maga alá húzott egy nagyobb széket, amit fél úton kivettem a kezéből, hogy ne cipekedjen.
Aztán beleült. A lába éppen lelógott a földre.
A haját nézve, elkezdtem simogatni. A vastagszálú rövid haja rasztának tűnt a kezemnek.
Elkezdtem fésülgetni. Pár perce fésülgettem már, mikor fölnézve a tükörbe észre vettem hogy engem néz és mosolyog. A szeme pedig könnyben úszott.
- Minden rendben? - kérdeztem gyengéden. De aztán pár másodperc múlva meg is bántam. Te rendben lennél ha rákos lennél Joy?
- Persze...Csak eszembe jutott, mikor anya vágta a hajad. - kacagott fel.
Elmosolydtam az emlékein. Aztán elővéve az ollót vágtam neki, egy Henryettes fazont. Vagyis próbálkoztam. Közben elengedtem a fülem mellett a szipogásait. Hagytam, hogy egyedül emlékezzen. A hajára figyeltem. Majd megint fel a tükörbe.
Két barna szemű, fehérbőrű, álmodozót láttam. Akik bármire képesek egymásért.
Letettem az ollót a kézmosóra, és lehajoltam, hogy átkaroljam a nyakát hátulról. Először csak szipogott, majd a zokogásától rázkódott a karom. Megpuszilgattam az arcát, és próbáltam nyugtatgatni.
- Kicsit félek . - szívta meg az orrát. Letekertem neki egy kis wc papírt, majd oda nyújtottam. Mosolyogva fújta bele az orrát. Felsóhajtottam.
- Igen... Én is. Félek hogy a sors keze beléd fog törni- bólogattam. Elnevette magát. Őszinte nevetésnek hangzott.
- Annyira köszönöm. Köszönöm, hogy nem mondogatod nekem, hogy úgyis meg fogok gyógyulni- törölgette le az utolsó könnycseppeit is.
Elmosolyodtam, és megforgattam a széket a tükörben, hogy minden irányból lássa magát.
- Na...És az új frizuráddal..Nincs kedved valamit csinálni? - sóhajtottam.
Láttam az arcán, hogy nagyon bele találtam valaminek a közepébe.
- Dehogynem. Tegnap megígérten Emilynek, hogy átmegyek megnézni a kisbabáját. Pár napja lett egy hónapos.  Akkor született mikor érkeztél...- mondta, amíg betolta a széket a helyére.
- Emily? Egy barátod?- kérdeztem valódi érdeklődéssel. Látszott az arcán, hogy valamin erősen  elgondolkodik.
- Aha.- bólogatott. - La Push- nál lakik a férjével, meg a többi...családtagjával.  Embryt szoktam ott látogatni. Róla már meséltem neked.- legyintett.
- Nem igazán...Csa annyit tudok, hogy a barátod.-
- Nos, igen. A barátom. Már két éve. És ennyi...- mosolygott, majd fölkapott egy rövidszárú csizmát.
Csak álltam ott, és vártam, hogy mond még valamit esetleg, de nem tette. Helyette felém fordult.
- Nem jössz? Nem várok rád holnap estig. -
- Mi? De Henryett...- kiáltottam utána, de az illető már ott sem volt. Szóval a falnak kiabáltam. Gyorsan felkaptam a tornacipőmet, és robogtam ki én is.
A nővérem a kocsi előtt várt rám. A kulcsot a kezembe hajította, és közölte, hogy azt mondta az orvos, hogy ne vezessen.
Szóval taxisofőr nénit játszva vezettem végig Port Angeles széléig. Onnan pedig Henryett navigált. Volt sok csikorgás, vészfékelés, de  végül odaértünk. La Pushba. Életemben nem hallottam még ilyen településről, nem hogy jártam volna ott.
Henryett azonnal kiszállt, és elrohant.
- De Hé!- kiáltottam megint utána. Itt hagy? És honnan fogom tudni meddig várjak rá? Sóhajtva állítottam le a motort. Aztán várakoztam. 10 percig is várhattam, amikor kezdtem unni a helyzetet. Kivágódtam a kocsiból, és körül néztem. Este volt már, és korom sötét. Semmit sem láttam. Azt sem hogy hová lépek.
Házak körvonalát véltem látni a közelben. Elindultam az egyik felé, ahol égett a villany. Az volt a legnagyobb. Legalábbis így láttam. Hunyorogva sétáltam a füves területen. Elég félelmetes volt itt a sötétben rohangálni.
Mikor az ajtóhoz értem megtorpantan.  Nevetés és ugratások vidám hangja szűrődött ki az ajtón keresztül. Ez a nagybetűs családi hang.  De még mikor felemeltem a kezem a kopogáshoz, elhallgatott mindenki.
Bekopogtam.
Hallottam a gyors léptek zaját. Halk susmut következett.
Egy rézbőrű férfi nyitott ajtót. Rövidre nyírt fekete haja volt, és fekete szemei. Magas volt, és nagydarab. Fogamam sem volt hogyan szólaljak meg.
- Jó estét! Miben segíthetek?- kérdezi tőlem mély, tiszteletet parancsoló hangon.
- öhm...- vakartam meg a tarkóm.
- Én Henryettet keresem. A hu...A huga vagyok- böktem ki végül. A szemembe nézett. Várt egy kicsit, majd be ment a hába.
- Igen...Azt mondja a húgod. - hallom meg az előbbi hangot. Majd a nővéremét. Kint vártam, míg a pasi vissza jött. Nem mondott semmit, csak kelletlenül kitárta nekem az ajtót. Én pedig félénken besétáltam.
Az előszobában találtam magam, ahová beáradt a fény a nappaliból, ahonnan a hangok és a nevetések is hallatszódtak.
A férfi becsukta az ajtót, majd engem kikerülve besétált oda. Lassan követtem őt. Az emberek a kanapén üldögéltek.
A nővérem a szoba közepén álldogált, és valamit tartott a kezében. Észre sem vettek, amíg meg nem köszörültem a torkom. 10 pár szempár szegeződött akkor nekem. Két rézbőrű férfi vagyis fiú volt a szobában. Fiúk voltak mert egyikük sem nézett ki 25 nél többnek.
Aztán egy gyönyörű rézbőrű, és kissé kócos hajú nő. Ő viszont többnek tűnt 25-nél. Mellette egy másik lány ült. Világosabb bőre, és barna haja volt.
Mindannyian engem néztek.
- Sziasztok! Én igazán nem akarok zavarni, csak meg akartam kérdezni Henryettől hogy...- kezdtem az ujjaim tördelve, amikor a rézbőrű lány felállt a kanapéról, és olyan iramban jött felém, hogy azt nem láttam előre. Így azt sem, hogy magához fog szorítani.
De ezt tette, én pedig meglepődve álldogáltam ott tök bénán.
- Hetty annyi mindent mesélt rólad. És a kisbabádról, akit elveszítettél fiatalon- Hetty? Ez volt az első reakcióm. Aztán a mondat másik fele is bejutott a tudatomba. Elhúzódtam a lánytól, és lángba borult az egész arcom. A kisbabámról? Aki...aki meghalt? A KISBABÁMRÓL AKI MEGHALT? El akartam volna sírni magam. Az emlékek vízesésként zúdultak a fejembe. A kezem elkezdett remegni.
- Jól vagy?- Érintette meg a karom a rézbőrű lány. Rá néztem. Le kell highadnom.
- Igen...Persze. Csak a cukrom...- köhögtem.
- Ó! Tudok hozni narancslevet, vagy egy kis tejszínhabot. Egyébként Emily vagyok. - mosolyodott el Emily.
Aztán elment. Én pedig ott maradtam még 4 emberrel, meg egy kisbabával.