IMPRINTING -Bevésődés

1.Washington

1.

Hangos csattanásra ébredtem. Ahogy a fejem előre tántorodik a szembe lévő ülésnek, majd visszahanyatlok az enyémre. Talán nem ez lesz életem ébredése. Vagy alvása. Felszisszenve dörzsölgettem meg beállt nyakam. Elképzelni nem tudtam mi vitt arra, hogy elszundítsak. Talán az áttanult éjszaka? Vagy a vizsgám? Vagy a zombiüzemmód. Nem is tudom.
Szóval.- Arra ébredtem hogy a repülő megállt a fenekem alatt. - Szerencsére legbelül ültem, így senki nem könyökölt oldalba hogy mi lesz már? Elszörnyedve futott át az agyamon, mit csinálhattak a mellettem ülő kis démonok az ártatlanul aluszkáló arcommal. Azok a kis mocskok akik az út alatt kétszer is rámborították a kólájukat. Szóval egy órán belül kétszer is a spontán robbanás szélén álltam.
Orcámhoz kaptam. Meglepődve tapasztaltam hogy semmi nem folyik ragad vagy mászik rajta. Hitetlenkedve tápászkodtam fel. Addig vártam míg az egész gép meg nem üresedik. Akkor aztán kilőttem. A gépből kilépve megcsapott a hideg levegő. Leoperáltam magamról a fejhalgatómat, és előkotortam még korábban a táskámba tuszkolt kardigánom. Ami azt illeti néma hisztériás sírásroham szélén álltam. Igen.. Én, DeLaSosemsír most szörnyűlködve fogtam magam mégis vissza.
Egy pillanatra átfutott az agyamon. Mi lenne ha elbújnék a gép csomagtartójában az visszafordul velem, és meg sem áll Mexico-ig. Az sem érdekel ha csöveznem kéne az egyetem előtt. őszintén. De ennél még a földön aludva éjszaka is melegebb lenne.
Erősen ellenállva a kísértésnek, most mégis Port Angeles repülőterén tévelyegtem. Ami azt illeti meglepően jól tudtam eligazodni a sor elintéznivalón. Fél órán belül már a bőröndömmel a kezemben indultam a kijárat felé. Vagyis. A lejárat felé.

Félve léptem rá a mozgólépcső nyikorgó fokaira. És nem a nyikorgás miatt rettegtem. Vagy nem rettegtem, csak izgatott voltam. Igen, ez a megfelelő kifejezés. Be kellet hunynom a szemem, olyan erővel tört rám minden. Így haladtam lejebb, de aztán néhány (túl rövid) másodperc múva, ki kellett nyitnom, ha nem akartam hasra esni a mozgólépcső végében.
De azonnal megbántam ezt a tettemet.
Ott állt. Vagyis toporgott.
Henryett Manchester a nővérem. A.. a nővérem? Ő ott a nővérem lenne? Az izgalmamat szinte elfújták. Helyébe valami egészen más került. Vagyis furakodott. A levegő félúton megállt a torkomban. Már elindultam volna felé, de a látványra meg is torpantam. Ott állt az egyetlen családom. A vérem. Ó istenem...
De ő minta semmi sem történt volna, mikor észrevette hogy megtorpantam meleg szívvel elmosolyodott. Beesett arca mögül így is látszódtak gödröcskéi. Az egyetlen dolog amiben hasonlítok rá. Az én szőke, sűrű,göndör loboncom ellenében neki világ életében barna egyenes hajzuhataga volt. Elhülve vizsgáltam tövig nyírt haját csont alakját, és karikás szemeit. Egy napon belül kétszer akadt kedvem elsírni magam.

- mért? - ennyit bírtam, és ezt is csak suttogni. Szemeim szorosan az útra tapadtak a volán mögül, mert attól féltem ha rátalálok nézni elsírom magam.
Egy kézzel fogtam a kormányt,és imádkoztam hogy ne válaszoljon. De megtette.
- Hiányoztál- mondta derűs fájdalommal. Megszegve elhatározásom erősen rákaptam tekintetem. Azt hiszem szemem jóformán szikrákat szórhattak. Mert gyenge vékony testét lehetőleg még jobban belenyomta az anyósülésbe. Ezt látva megenyhült a szívem. Bőgni akartam. Nem tudtam eldönteni hogy ezt a kérdésemre válaszolta vagy nem akart róla tudomást szerezni. 
De aztán elborult az agyam.
- Mért?? - ordítottam. Szemem sarkából láttam hogy összerezzent hevességemen. A szemem ide-oda cikázott közte és az országút között. A düh csak úgy tajtékzott bennem. Képtelen voltam lenyugodni.
- Joy! Kérlek nyugodj meg. - motyogta rezzenéstelen arccal. horkantottam egyet, de ezt is merő dühből.
- persze. Semmiség. Végül is - megvontam a vállam. - csak haldoklik a nővérem. - heherésztem teátrálisan. De ő még most is tökéletesen nyugodt maradt. Ahogy ráértünk a főútra elfogott a dejavu. Még mindig mérgesen fordultam le a S. Lincoln-ra. Nem is tudom. Mintha nem ugyanaz a város lenne. Henriett szinte kiolvashattta a fejemből így válaszolt:
- történt néhány változás azóta és el is költöztem. Nézd csak! A Lincoln park azért ott maradt. - mutatott rá mosolyogva. Aztán innentől ő navigált. Én csak szótlanul tettem amit mondd.
Végül perceken belül a felszólítására befordultam egy keskeny mellékutcára, és leparkoltam a takaros kis házikó mellett.
Behúztam a kéziféket, és kirobbantam a kocsiajtón, majd bevágtam magam mögött. Mérges sőt nem is... Villámló pillantások kíséretében vettem ki a kezéből a bőröndöm. Azt képzelte hagyom hogy cipelje. Minek néz? Megáll az eszem.
Mentem utána. Türelmesen megvártam míg ajtót nyit, majd bevánszorogva az első helyre letettem a cuccom.

A ház kicsi volt, de gyönyörű. Már az első pillanattól imádtam. Annyira illett hozzá. Törékeny, takaros, igényes.
Én a nappaliban kaptam helyet. Mikor megkérdezte hogy ne adja-e oda a szobáját megint mérgelődtem vele a feltételezésen is. Ezen csak kuncogott, majd hagyott engem elrendezkedni. Már a bőröndöm felett ülve sóhajtottam. Mi lesz velem nélküle? Azt a szót amit egész kocsiúton ízlelgettem most nehezemre esett volna kimondani is. Árva. A szó szoros értelmében eddig is az voltam. A szüleim.. Na az egy másik történet de már nincsenek. És el sem tudom képzelni mi lenne ha...
Az elmélkedésemből egy ajtócsengő zökkentett ki. Összevont szemöldökkel estem vissza a jelenbe. Vártam egy percet. De Henriett nem jelent meg a nappaliban, vettem a bátorságot, és felugorva az ajtó felé táncoltam.

- segíthetek? - érdeklődve végignéztem a három félmeztelen pasin. Igazából nem jöttem zavarba, csak meglepődtem. De rendesen. Egyikről a másikra néztem.
Szóval hárman voltak. Az első aki legelöl állt ő volt a legidősebb. Vagyis annak tűnt. A kettő mellette fiatalabb.
Testvéreknek tűntek, de kétlem hogy azok voltak. Viszont mindegyikükben volt valami közös. A bőrük. Rézszínű volt. És sötét hajuk is hasonlított. Már nyúltam volna az ajtó mellett lévő esernyőtartóhoz szükség esetén, de ekkor megszólalt az egyik. A legidősebb.
- Henriettet keressük. - jelentette ki.