IMPRINTING -Bevésődés

15. Köszönöm

/Embry/

- Haza fogok menni.- suttogta a nyakamba Joy, miközben a folyosón ültünk a műanyag székeken, immár több mint huszonnégy órát átvirrasztva. Egyikünk sem tudott aludni. Ő a nővére miatt nem. Én pedig amiatt mert ő nem tudott.
Akárhányszor elhúzódott tőlem, remegni kezdett a hidegtől, tehát azonnal magához ölelte a karom. Néha el-el bóbiskolt a vállamon. Én ilyenkor sem tudtam elaludni. Végig éber voltam. Egyetlen egy dolgon járt az agyam. Mégpedig azon, hogy miként tudnám boldogabbá tenni a karomon szuszogó lányt. Mintha a boldogsága engem is boldogabbá tenne. Mintha belém lenne kódolva a mosolya.
Akkor eszembe jutott valami.

Másnap Joy kipihenten emelte fel a fejét a vállamról. Nagyot ásított és körbe nézett. A szeme még enyhén duzzadt maradt a sírástól.
- Bocsánat- köszörülte meg a torkát. Összevontam a szemöldököm.
- Mért kérsz bocsánatot?- kérdeztem őszintén.
- Egész éjszaka így aludtam?- dörgölte meg az arcát. Gyönyörű volt aznap reggel is.
- Nem aludtál éjszaka. Nem emlékszel? Hajnalban sikerült elaludnod.- emlékeztettem.

/Joy/

Azonnal rámtört a felismerés. Az arcom lángba borult, a szívem pedig majdnem megállt.
- Henryett...- motyogtam, és meg sem vártam, hogy Embry mondjon valamit. Benyitottam a csendben alvó nővéremhez. Eszembe jutott a tegnap este. Hogy mennyire összezuhantam. Nyilvánosan!
A körmöm rágva álldogáltam, és Henryettet bambultam, mikor éreztem egy kis suhanást a hátamnál.
- Bocsánatot kell kérnem Emilytől.- mondtam csendesen le sem véve a szemem az ágyról.
- Mért kéne bocsánatot kérned?-
Megvontam a vállam.
- Mert szégyenlem magam, hogy nyilvánosan kiborultam- válsszolok lehunyt szemmel.
Embry mellém lép, és karba teszi a kezét.
- Emily ugyanezt csinálná ilyen helyzetben...Hidd el ismerem már régóta - magyarázza mély, recés hangon.
- Ha ennek vége megyek innen el- rázom meg a fejem. Nem tartozott rá ez az információ, de muszáj volt ki mondanom azt a gondolatot, amit magamban érlelgetek már napok óta.
Szemem sarkából látom, hogy hirtelen felém fordul. A kezeit elengedi, aztán azok lehullanak a teste mellé.
- Mi?- suttogta megütközve. Felé fordítotram a fejem. Láttam, hogy a szeme ide-oda cikázott. Mint nekem mikor megláttam először Henryettet a repülőtéren, és elmondta hogy beteg. Aggódtam, mert szerettem. Ez ugyanolyan hezitálás. Fogalmam sem volt hogy a nővérem barátja min hezitál, de gondolom nem azon, amit mondtam.
- Ha ennek vége? Úgy érted hogyha meghal a nővéred?- kérdi Embry. Lefagytam. Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni. De boldog voltam, hogy érdekli mi lesz Henryettel. Elkésett.
- Igen. Úgy. Bár ne kéne soha elmennem, és Henryett felépülne- Fordultam vissza a szóban forgó személyhez.
Az arca fehérebb, és a szája kékebb volt mint tegnap.
Ha ránéztem elöntött a fájdalom. Képtelen lennék ezt érezni a nap huszonnégy órájában.
- Nem vagy éhes?- kérdezte hirtelen témát váltva. Nagyot sóhajtottam. A választ a hasam korgása adta meg. Nem sokat ettem az elmúlt napokban. 

- Mmmm jó illata van - néztem az előtte lévő tányérra. Nálam csak egy salátatál volt, mert erre volt pénzem. Éhen fogok pusztulni. Bár ha Embryn múlik akkor nem. Épp most tolja elém az egyik szendvicsét!
Én megfogtam a tányért, elmosolyodtam, és visszatettem elé.
- köszi...- szólaltam meg a salátámat kapargászva egy idő után. 
- Mit? Hogy odaadtam VOLNA a kajám felét, de megsértettél azzal, hogy nem fogadtad el?- mosolyog rám barna szemeivel.
Ez volt az a pont ahol egy picit felhúztam magam, és megfogva a szendvicset nagyot haraptam bele.
- Nem..- válaszoltam tele szájjal.
- Mi nem?- hajolt közelebb az asztalhoz Embry hogy jobban halljon.
- Hát nem...-  magyaráztam okosan, amire ő csak bólogatott mintha értené is hogy miről beszélek. Nem szólt semmit, csak az arcomat nézte. Udvariasan nem állt fel, és hagyott ott a hülyeségeimmel.
- Nem a szendvicset köszönöm meg. Azt is...de inkább azt hogy hogy virrasztottál velem éjszaka. Meg most is itt vagy.- nyögtem ki.
- Meg azt is hogy tegnap megvédtél az orvos előtt... Nem igazán voltak ilyen barátaim- vontam meg a vállam. Visszatettem elé a kajáját, és megint elkezdtem válogatni a kevésbé szottyadt saláta darabokat az enyémből.
- Biztos jól meggondoltad, hogy el mész?- kérdezte tőlem, és éreztem hogy furcsa lesz a hangja.
Erre nem tudtam válaszolni. Inkább megint csak a vállamat vonogattam. Azt vettem észre, hogy ez a legjobb semleges válaszadás.
A következő pillanatban a nevemre lettem figyelmes.