IMPRINTING -Bevésődés

24. Az alfa parancsa

/Joy/

El sem hittem hogy hová tart a taxi. Bár láttam a várost jelző táblát, és az eget csiklandozó fákat, de így sem tudtam elhinni. Az emlékek lefagyasztották a már behegedésekkel borított szívemet, és felszakítottak minden sebet. Egyesével. Egy utolsó sebet sértetlenül hagytak. Nem tudom mért, de az érintetlen maradt.
Embry mellettem a hátsó ülésen aludt.  Szája nyitva volt, és hangosan horkolt.
A taxis néha megvakarta a fejét idegességében, ilyenkor rendszerint megbökdöstem Embryt, hogy abba hagyja a trombita szólót. Ahogy most is. Viszont ez alkalommal más ok miatt ébresztettem fel.
- Hé! Hahó!...Itt vagyunk.- ráztam meg a karját. Kipattantak a szemei, és felnézett.
- Hol?- motyogta kábultan. Ki kellett néznem az ablakon, hogy ne nevessem el magam.
- Port angeles- válaszoltam, a sűrű erdőt fikszírozva.
Odakint alaposan besötétedett, és lecsendesült minden. Egy állatot sem lehetett hallani a távolban. Vagy embert... Ha létezik még egy olyan bolond a földön, aki erdő szélén kocsikáztatja magát éjszaka.
- Meg is érkeztünk.- Ásít a taxis. Leparkol egy útszéli leállónál, behúzza a kéziféket, és felénk fordul. Elő kotorok néhány bankjegyet, és a kezébe nyomom. Megszámolja, majd bólint. A következő pillanatban Embry nyit nekem ajtót. Közben nagyokat nyújtózkodik. Fogalmam sincs hány óra lehet... Talán éjfél?
A taxis szinte meg sem várja, hogy kiszálljak, azonnal beindítja a kocsit, és már el is tűnik a hajnali homályba borult messzeségben.
Embry felém fordul, és felhúzza nyakig a cipzárt a pukcsimon. Ugyan nincs dermesztő hideg, mégis jól esik a gondoskodása. Nem látom a sötétben az arcát, de feltételezem hogyő lát engem.
Csak egy kellemes érzést érzek az arcomon, ahogy cirógatja a bőröm az ujjaival.
Majd megragadja a csuklóm, és a korom sötét erdő felé húz. Mikor megérzek néhány páfrányfélét a bokám magasságában, és mikor göcsörtös lesz a lábam alatt a talaj... különösen jó érzés fog el. Eddig sosem szerettem az erdőt, mert féltem attól, hogy mivel találom szembe magam. De most, hogy a szabad egyik legveszélyesebb állatfaja szorosan előttem baktat...a félelmemnek nyoma sem marad. Az ujjait az enyéim köré kulcsolja, és nem engedi hogy egyik-másik bokorban pofára essek.
Furcsa dolog ez, hogy a nővérem halála után pont az ő barátja az, aki segít nekem mindezt feldolgozni, aki nővérem helyett a bátyám lesz. Fogalmam sem volt eddig, hogy léteznek vérfarkasok...és most hogy Embry itt van, valahogy elfelejtem a gondjaimat.
Embry azt mondja, nem csak vérfarkasok léteznek, hanem más emberekre veszélyesebb lények is. Mikor erről kérdeztem, Jacob-ról kezdett motyogni valamit, amit sosem értek. Ilyenkor csak int egyet, amivel ugyanott leszek ahol a part szakad.
Pár hónap alatt megszokta, hogy elmond nekem mindent. Az eslő hetek furcsán teltek, mert akármit mondott nekem, és csak kételkedni tudtam. De ő csak mesélt tovább türelemmel.
Beszélt nekem a bevésődésről is. Mikor erre a témára kerül a sor, látszólag mindig érzékenyen érinti. Miután egyik nap estefelé a házunkban ültünk az asztalnál és beszélgettünk, elmondott mindent. Elmondta, hogy ezt nem ők kérik, ezt kapják a farkasénnel. Azt is elmondta, hogy miket érez, mikor belenéz a szemembe, vagy mikor hozzá szólok. Mintha ezekben a pillanatokban a világ valahogy értelmét nyerné.
Miután befejezte a mesélést, azt kértem tőle, hogy legyen a testvérem. Legyen az egyetlen testvérem, aki elfeledteti velem hogy igazából árva vagyok. Hogy elveszítettem azt, aki a legfontosabb volt számomra. Erre az emlékre a legutolsó heg is felszakadt. Fájdalmasat fintorogtam.
- Jól vagy?- szakít ki az emlékeim közül egy mély, határozott hang. Nem fordul hátra, csak a szeme sarkából pillant felém. Csendben bólintottam. Arra nem jöttem rá, hogy nem látja háttal nekem.
- Persze...Csak álmos vagyok. - suttogom, és közelebb bújok a hátához. A bőre folyamatos meleget áraszt felém. Nagyon durva. Még akkor is árasztja a hőt magából, mikor alszik.
- Várj itt egy picit. - engedi el a kezem, mint aki meghallott valamit... és lefejt magáról. Meglepődve álldogálok, amikor Embry eltávolodik, majd eltűnik a látótávolságon kívülre.
Eltátom a szám, mint egy hal.
- Embry ... Nehogy itt hagyj...- suttogom kissé ijedten. Ha itt hagyott az erdő, és az éjszaka közepén, megölöm.
- Embry...- teszek egy lépést előre. Egy halk morgást hallok közvetlen előttem.
- Embry?- megtorpanok. A kezem leengedem a testem mellé. Olyan csend van, hogy csak hallom a saját szívverésemet is.
Megint egy morgás. És még mielőtt elkezdtem volna rohanni, valami puhát éreztem meg a kezemen. Lenéztem a csuklómra. Az ujjaimat egy marék szürke bunda simogatta. A nyugalom azonnal szétterült bennem. Elmosolyodtam, a szívemre szorítottam a kezem, és megsimítottam a bundám.
- Nem fogok felülni- tájékoztattam rövid úton. Felemeltem a fejem, és a távolba bambultam.
Embry morgott egyet, és megbökött.
- Naa..- botladoztam, mert kicsit túltolta a bökdösést. Az utolsó lökéssel kifejelte a térdemet, szóval majdnem hasra estem. Ha nem lett volna ott egy vérfarkas, akire ráeshettem volna. Szóval konkrétan hasra estem. De nem a földre. Hanem a szürke puha bunda közé. De mielőtt lemászhattam volna onnan, az elkezdett rohanni. Elkerekedett a szemem, és csúszkálni kezdtem. Olyan volt, mintha egy pihe-puha ágyban feküdnék. De azért mégis elég vad volt, ugyanis Embry 200 km/h-val száguldott.
Ilyen sebességet, még életemben nem tapasztaltam. Szóval inkább megpróbáltam valahogy felülni, aminek végül az lett a következménye, hogy háttal helyezkedtem el. A szemem a távolba nézett. Láttam az egy csíkban elsuhanó fák, és bokrok kezdőpontját. Mind egy apró fekete pontból futottak ki.

Az "utazás" nem tartott sokáig. Pár perc távolba meredés után, hirtelen lassulni kezdtünk, majd teljesen leáltunk. Embry hátra nézett rám, felhúzta nemlétező szemöldökét, elmosolyodott, én pedig lekászálódtam. Néhány másodpercig szédelegtem a szilárd talajon. És elég alaposan ringatóztam. Mintha még mindig száguldanánk. Ez borzalmas. Ilyen érzés lehet a tengeri betegség?
Amíg én szédelegtem, Embry vissza változott...Embryvé.
Ránéztem, ahogy a vállamra tette a kezét, hogy megtudja jól vagyok-e.
Ránéztem, majd erőtlenül ellöktem magamtól.
- Ez őrületesen...- nem találtam a megfelelően rossz szót.
- Király? Izgalmas? - segített Embry.
- Borzasztó volt.. - befejeztem a mondatot. Arcáról kissé leolvadt a vigyor, én viszont csak annál jobban mosolyogtam. Hosszú karjával átölelte a vállam, én pedig a derekát, és így sétáltunk be az ismerős házba. Ide látogattunk amikor Henryett...
Rosszul lett. Kopogtunk. Most Emily nyitott ajtót. A mosoly, ami még egy-két másodperccel ezelőttről maradt az arcán, teljesen eltűnt. A rézbőrű lány közönyösen nézett ránk. A szemében észre vettem valami... furcsa dolgot.
Ezen látszólag Embry is meglepődött. Tanácstalanul állt, és megköszörülte a torkát.
- A többiek itt vannak?- kérdezte végül. Mielőtt Emily bármit is mondhatott volna válaszként, egy kéz visszahúzta az ajtóból, és négy nagydarab fiú lépett ki rajta. A fiúkon nem volt póló, csak halásznadrág. Néhányuk arca koszos volt.
A látványtól egy kicsit megijedtem. De Embry nem. Vagy azért, mert ő semmivel sem volt kisebb a fiúknál, vagy azért mert ők a sokat említett falka társai. Harsány nevetést hallottam magunk mögül. Szorosabban bújtam Embryhez.
A csoportosuláshoz egy lány, és egy másik fiú csatlakozott. A fiú hozzánk sétált, és látszólag még nem mérte fel a levegőben feszülő acsarkodást. Ahogy lehetséges még jobban Embryhez lapultam.
- Mi az Paul?- érdeklődte Jacob. Ő volt a fiú aki érkezett. Amint belépett a körbe, a többieken átfutott valami testtartás váltás. Még Embry keze is megremegett kicsit. Az alfa! Persze...Jacob Black lett az alfa.
Paul fejével felénk bökött. Az alfa követte a mozdulatát. Amint ránk nézett, elszállt minden jó kedve.
- Embry?- furán oldalra biccentette a fejét. Látszólag dühös volt, és megfontolt.
- Jake...Nem azért jöttünk, mert ellenetek akarunk szegülni. - kezdte Embry. Őszinte volt, és tiszteletteljes.
- Hát persze hogy nem..- helyeselt Jacob.
Embry lefagyott mellettem. Tíz dollárt teszek rá, hogy lepergett előtte az élete. Százat pedig, hogy vérig sértette legjobb barátja bizalmatlansága.
- Szerintem ezt ne itt beszéljük meg. Gyertek be. Mindenki menjen be- adta ki az utasítást az alfa. A következő pillanatban megindult mindenki az ajtó felé. Embry engem is afelé bökdösött. Előre engedett, én pedig besuhantam. Emily még mindig az előszobában állt.
Bent halk beszélgetés folyt, de mikor beléptünk mindenki elhallgatott. A nappali kanapéján négy lány üldögélt, és egy kislány. A lányok közül kettőt felismertem. Az egyik az a lány, akit Emily mutatott be nekem még a tengerparton. Talán Renate? Nem,nem Rachelnek hívták. Igen Rachel Black. A másik betig...fogalmam sincs.
A lányok egytől-egyig mind minket néztek Embryvel. De inkább engem. Ahogy a farkasok is.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. A kiscsaj csettint, és itt hagyod a falkát. Aztán most vissza tévedsz?- esett neki Embrynek a lány aki a farkasok között állt. Várjunk...Embry azt is mondta hogy van egy lány farkas is. Hogy is hívták? Ja igen...
- Leah hűtsd le magad. - szól rá türelmesen Jacob. A lány felé néz, ökölbe szorul a keze, aztán egy fújással kiengedi. A kanapéhoz sétál, aztán lehuppan rá.
- Jake...Ha Ness  hívna, te is mennél. Mint mindenki a szobában, akinek van lenyomata- vicsorgott Embry.
- Semmi szükség nincs vádaskodásra Embry. Te hagytad itt a falkát nem ők. És nem én. - mondta még mindig nyugodtan Jacob.
- Jake...-
- Nem lehet Embry. Nincs már jogod, sem helyed köztünk. Itt hagytad a falkát. Három új farkas jött a helyedre. Vidd innen a lenyomatod...Vidd innen, és tűnj el! - mondta az alfa. Embry keze megint megremegett. Lenézett a földre, majd vissza a barátjára, akit pólyáskora óta ismert.
- Embry..- ez már morgás volt. Meg akartam fogni Embry kezét, és kivonszolni az utálkozó farkasokkal teli házból, de jobbnak láttam meghúzni magam. Ez az egész miattam van!
Embry végül elindult. Nagyokat lépett kifelé, és ott hagyott engem. Most már mindenki arra várt, hogy elkotródjak. Végig néztem az arcokon, és lezsibbasztott az a sok gyűlölet.
- Testvérek...- motyogtam magam elé. És arra gondoltam, hogy milyen könnyű megbocsájtani egy testvérnek, ha már nincs. Megköszörültem a torkom, és kimentem a szabadba. Nagyokat lélegeztem.
- Embry?- valami neszt hallottam az egyik bokorból.
- Semmi baj Embry. Kitalálunk valamit. Kérlek, csak...- akkor valami befogta a számat, és elsötétült az egész világ. Már csak arra emlékszem, hogy az arcomra húznak egy zsákot, és nagy erővel fejbe vernek, amitől csillagokat látok. Szédülni kezdek, aztán elvesztem az eszméletem.