IMPRINTING -Bevésődés

25. Lenyomatok börtöne

/Embry/

-Embry!..- mordult rám Jake. A szemébe néztem. Az egész falka véleményét láttam a szemeiben. A falkáét, és az övét. Ha csak a falkáé lenne, nem érdekelne. De Jake a legjobb barátom. Lehetetlen, hogy ne értsen meg. Joyra akartam nézni, de nem voltam rá képes. Tudom, hogy magát okolja. A düh csak úgy izzik bennem. A kezem elkezd remegni. Az átlényegülés szélén állok. Magamat okolom. Ha ezek tényleg a családom lennének, akkor most...
Lenézek a lábamra, és nagy léptekkel elindulok kifelé. Érzem, hogy a belőlem áradó hő túltesz minden esdigi tapasztalaton. Egész testemben remegni kezdek. A hideg levegő sem segít rajtam.
Hallatok néhány hörgést, majd eltűnök a sűrű erdőben. Életemben először érzem azt, hogy cserben hagytak. Futok, mégis hiányérzetem van. Az utamat álló bokrokat, kíméletlenül kaszabolom. Megyek, amerre a dühöm visz. Lassan már kilóméterekkel arrébb vagyok a térképem. Csak akkor állok meg, amikor hallok egy mélyről jövő kiáltást. A hang a bordámig hatol. Elakad a lélegzetem, és nagy homokviharral a mancsom alatt hirtelen leállok.
Akkor azonnal megszűnik minden körülöttem. Joy!!

/Joy/

Fogalmam sincs pontosan mennyi ideig voltam öntudatlan állapotomban. Napokig? Vagy csak pár óráig? Ez az egy momentum utána sem derült ki. Lehet hogy sosem fog. De egy biztos... Valamikor esti órákban térhettem magamhoz. Először csak gondolatok formájában. Aztán az érzékszerveim is feléledtek. Hallottam mindent, és minden emberileg érezhető illatot éreztem. Miután kinyitottam a szemem a dolgokat csak fénycsóva alakban láttam egy pár percig. Sűrűn pislogtam, hogy kirajzolódjanak a kontrasztok, és a formák.
A fejem borzasztóan fájt, és ha odaemeltem a kezem, az ujjaimmal egy hatalmas puklit tapogattam ki.
Ami lüktetett ha rágondoltam.
- Felébredt az egyik?- kérdezte egy mély, tiszteletet parancsoló női hang. Megremegtem. Felemeltem a fejem a jéghideg betonról, és erőtlenül hunyorogtam.
- Mért nem hozzátok ide?- kérdezte nyugalommal telve. Elkezdtem gyorsabban kapkodni a levegőt. Minden szavát tisztán értettem. Éreztem, hogy egy erős tenyér kis mozdulatokkal felemel a földről a karomnál fogva, majd dérdre lök valami szőnyegre. Most veszem csak észre, hogy a két csuklómat egymáshoz kötözték.
A kézfejemmel megtörlöm a szemem, amitől egyből kitisztul a kép. A látványtól megrémülök.
Egy apró vajszínű szobában térdeplek egy trónféleség előtt, körülöttem nagydarab,sötétrézbőrű indián fiúk, hosszú, fonott hajjal, és tetovált arccal. Nincs rajtuk más, csak olyan ősi,indián ruha amikről a könyvekben olvashatunk.
- Qereyeh fatta? -dörmögi a trónon ülő idős indián nő. Azonnal felé kapom a tekintetem. Akkor látom csak meg. Ő volt, aki először megszólalt. A nyelv, amin beszél újlatinnak tűnik. De nem hasonlít a spanyolhoz.
Kicsit oldalra billenti ráncos arcát, és koromfekete szemeivel az enyémet vizslatja.
- Engem Awanesa. Hát téged?- vált angolra. Pár másodperc múlva esik csak le, hogy az Awanesa valószínű név lehet.
- Joy...- motyogom. A hangom furcsán bizalmatlanul cseng. Valószínűleg ezt az öreg indián is észre vehette, mert mosolyra húzta réz száját.
- Joy...Milyen...hmm..amerikai- kereste a szavakat Awanesa. Egy kedves öreg nénikének tűnt, aki van olyan bölcs, hogy elrabolja egy vérfarkas bevésődését. Vérfarkas... Várjunk! Mért is jöttünk haza? Valami ismeretlen vérfarkas falka miatt. Az indián fiúk...a trónon ülő indián nő...az alfa.
Tágra nyitottam a szemem.
- Embry...- suttogtam. Awanesa összeráncolta a homlokát. Mondott valamit egyik őrének, az előbbi, ismeretlen nyelven, mire az válaszolt.
- És a másik is? Ez fantasztikus hír.- bólintott mögém. Azonnal hátra néztem. A padlón, ahol vélhetően nemrég még én feküdtem, most egy barna hajú, eszméletlen lány feküdt. Ő is lenyomat! Ott volt mikor kiutasították Embryt. A nappaliban ült. Még Emily is bemutatta egyszer.
De a nevére nem emlékszem.
- Mit...Mit akarnak?- elkezdtem rázni a kötelet a csuklómon. Ez amolyan védekezési reflex volt. Ha egy percet szánok arra, hogy ésszel átgondoljam hogy hány százalék esélyem volt akkor abban a percben a menekülésre, talán maradtam volna a fenekemen. De jelen pillanatban nem ezt tettem. Hanem felálltam, és valami kijárat felé kezdtem futni. Az egyik farkasfiú szinte azonnal alkapott. Futás nélkül. Az alfa intett neki valamit, amire kivonszolt a teremből, egy sötét, árnyékos folyosóra. A folyosó tetején ablak volt, tárva nyitva. Kiabálni akartam, de a fiú lapát tenyerével beterítette az arcom. Szóval még az orromon sem kaphattam levegőt. Mire ledobott a sötét, hideg lyukba, már szinte fuldokoltam. Lihegve figyeltem végig, ahogy egy másik fiú bedobja a barnahajú lányt mellém, és ránkzárja a rácsot. Azonnal oda guggoltam a lány mellé, levettem magamról a pulóvert, és betakartam vele. Lehuppantam mellé a hideg betonra, körbe néztem az ablaktalan koromsötét kis egérlyukban.

A nap közepén kaptunk enni. Legalábbis kaptam, aminek a felét mindig félre raktam, hátha a lány is felébred, és akkor már éhes lesz. Ez az eslő három nap nem érte meg, csak a negyedik napon. Amikor keserves kisgyerek sírásra lettem figyelmes. Azonnal hárébb lépkedtem. A zaj egyre erősödött. Végig vonszoltak egy kisgyereket a folyosón, ahol engem is végig vonszoltak, aztán kitárták a rácsot, és bedobtak rajta egy öt év körüli kislányt, aki az ölemben landolt.
- Állatok...- kiáltottam nekik, miközben két kézzel elkaptam a kislányt.
Aki rázkódott a sírástól. Felnézett, és hirtelen abbahagyta a zokogást.
- Kim néni...Kim néni...!- kapálózott az eszméletlen lány felé. Én pedig elengedtem. Odarohant, és megmozgatta kis kezeivel. Kim nem reagált. Minden nap megnéztem a pulzusát, hogy életben van-e. Szóval ma sem akartam kihagyni.
- Várj...- nyúltam oda az eszméletlen lányhoz, és megálapítottam, hogy még életben van. Felsóhajtottam, és visszaültem elé. A fal felé kuporodtam, és megpróbáltam lehunyni a szemem.
Pár percen belül vad habzsolás zaját hallottam.
Odapillantva látom, hogy a kislány a Kimnek kikészített kaját eszi. Elmosolyodok.
- Hogy hívnak?- kérdezem tőle baráságosan. A hangomra közelebb húzza magához a kaját.
- Claire-nek-