IMPRINTING -Bevésődés

9. A legrosszabb pillanat

Ahogy a falióra megjósolta, Henryett nem kelt fel másnap délelőttre sem. Egész éjszaka aludt, mint a bunda. Ellentétben velem. Aki átvirrasztotta az egész éjjelt. Minden egyes pittyenésért hálát adtam. Egyesével. Másodpercenként.
Egyszer tartottam pihenőt. Hajnali kettőkor. Mikor már úgy éreztem, kezdek bekattanni. Egy pillanatra elbóbiskoltam a műanyag széken, szóval muszáj volt kimennem a kávé autómatához. Érdekes volt. Az egész kórház csendesebb volt mint napközben. Pedig az elég nehéz mutatvány.
Csak az én bőgésemet lehetett hallani a folyosókon. Szégyelltem, mert nem sírtam ennyit a szüleim temetésén, kilenc évesen. Fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni egy órán belül. Elképzelésem nem volt, hogy az életem felfordul. Ez volt az utolsó saját órám. Amikor magányosan vissza sétáltam Henryett mellé. Üres gyomromban lötyögő koffeinnel. Ebben az utolsó órában jutott eszembe a magány. Hogy mi lesz velem, ha a nővérem itt hagy. Mikor lehuppantam a székre, a fenekem tiltakozni kezdett, hogy megint egy huzamban leüljek 4-5 órát.
55 perc... Az eső halkan kopogtatott a vékony ablakon. Más nesz megint nem volt, csak a gépek.
50 perc...Újabb öt perc az agyzsibbasztó csendben. Jézusom! Komolyan agyzsibbasztót mondtam?
45 perc... Ennyi maradt. Így utólag visszanézve, nem használtam ki rendesen. Ha vissza mehetnék, biztos valami drámaira gondolnék, hogy ne felejtsek el semmit. Vagy legalább sajnáltatnám magam... Na jó, az megtörtént.
40 perc... Most már az órám kattogását is hallom. Rövid időn belül megőrülök, érzem.
35 perc...Kihörpintettem a kávém utolsó cseppjeit is, és élveztem ahogy nem hagy elaludni. Mint egy kisgyerek, aki megrángatja a karod, ha mégis kisérletet tennél rá.
30 perc... PAUSE! Állítsuk meg fél óránál az időt. Csak egy kicsit. Olyan volt, mint végig tekerni az emlékeken.
Mikor voltam szerelmes utoljára? 19 évesen.Abba a fiúba, aki teherbe ejtett. Mikor éreztem utoljára feltétel nélküli szeretetet?. Mikor a nevelő anyukám elengedett az egyetemre. Távol tőle, távol az otthonomtól. Mit bántam meg a legjobban az eddigi életem során? Hogy nem viszonoztam a nővérem szeretetét.
Mikor szerettem valakit is feltétel nélkül? Ha az nem számít feltételnek, hogy életben marad, akkor a nővéremet ebben a percben.
PLAY! Most már úgysem húzhatom tovább az időt ugye? Pedig örökké élnék ebben a másodpercben. Bármilyen szar is volt akkor ott lenni.
25 perc...20...15...10...
Henryett gépe elkezdett gyors tempóban pittyegni. Egy másodperc alatt éber lettem. A virrasztás hirtelen nem jelentett semmit. Felugrottam a helyemről. És megnyomtam a nővér hívót. A torkomhoz kapva figyeltem a még mindig alvó Henryettet. És ahogy a nővérek berohannak a kórterembe, miközben a gépek meghüjülnek.
- Nem.- hátráltam a számra szorítva a tenyerem, miközben két orvos rohan be az ajtón. Másik két férfi ápoló lecsatlakoztatja a gépekről, majd  eltolja mellettem  roham tempóban az ágyat. Olyan volt, mint ha egy filmben lennék. Minden olyan gyorsan történt. Hogy kirohanok a folyosóra az orvosok mellett. Hogy ugyanígy rohanva szembe jön egy rézbőrű fiú. Először nem látom az arcát a rémülettől, majd észre veszem hogy Henryettet nézi. Rájövök, hogy biztos Embry Call az. A barátja. De az agyam képtelen bármit összefüggően megállapítani. Tulajdonképpen el is fordítom róla a figyelmem, mindaddig, amíg az ágy el nem gurul előlem, és a fiú egy másodperc töredéke alatt rám nem emeli a tekintetét. Most látom először Henryett barátját. Mondani akarok neki valamit, mielőtt tovább futnék az ágy után, de ő egyre csak engem bámul. Az arca poros, és a ruhája szakadt. Elejti a kezében tartott telefont. Az nagy csattanással hullik a linóleumra. Összevont szemöldökkel nézek a szemébe, ő pedig még mindig csak néz. CSAK néz...Szóval csak áll és merev tekintettel néz. Pislogás nélkül. Ez kezd felbosszantani. Megfordulok, és a másik irányba nézek. De már nincs ott senki. Elkeseredve akarom föladni. Megint elönti a könny a szemem. Mért nem csöpögtetem egy vödörbe? Szerintem most csordultig telne.  A zöldeskék széksorhoz sétálok, és le teszem a fenekem az egyikre.