*Harry szemszöge*
Egyedül sétáltam az utcán néma csendben. Az arcom tiszta volt, nem takarta festék. Egy magányos követ rugdostam magam előtt, míg ki nem gurult az úttestre és be nem esett a csatornába. Ki gondolta volna?
Zsebretettem a kezeimet és folytattam tovább az utamat céltalanul.
Szerettem az utcán sétálni. Jó volt megfigyelni az embereket, akik próbálták a mindennapi tevékenységüket félelem nélkül véghez vinni. Senki sem gyanakodott rám. Miért is gondolták volna, hogy én vagyok a gyilkos?
Csak egy huszonéves gyerek voltam, aki túl hamar felnőtt. Csak egy férfi, akitől korán elvették a családját. Csak valaki, aki pár éve került ki az árvaházból.
Az emberek mosolyogtak az utcán, némelyik köszönt is nekem.
Mindenki ismert, de senki sem tudta, hogy milyen szörnyeteggé válok éjszakánként. Elmosolyodtam a gondolatra. Mindenki tudta a nevemet, a történetemet. Legalábbis ők ezt gondolták.
- Szép napot - köszönt rám egy idős újságárus bácsika, majd a kezembe nyomott egy papírt.
- Nincs nálam pénz - toltam vissza a markába.
- Ingyen adjuk - mosolygott - A gyilkosságokról írnak, az embereknek muszáj tudniuk róla elővigyázatosságból - komorodott el.
Magamban levakarhatatlan vigyor ült ki az ajkaimra. Ironikus.
- Igen, ez borzasztó - ráztam a fejemet és elvettem az újságot.
- Nem tudom, hogy miféle szörnyeteg képes erre - csatlakozott be egy idős nő.
- Valóban hihetetlen - kezeimet derekamra tettem.
Még egy öreg hölgy odaállt mellénk. Mi ez, nyugdíjas foglalkozás?
Elköszöntem tőlük, majd az újsággal a kezemben sarkon fordultam.
Leírhatatlanul büszke voltam magamra. Az egész várost megfertőztem, mindenki erről beszélt. Elégedett voltam a munkámmal. Mind az ötezer lakó rólam beszélt. Engem Jokernek, az ámokfutásaimat pedig Joker-gyilkosságoknak nevezték el. Boldogan, gondtalanul fütyörészve kinyitottam az újságot és olvasni kezdtem a mesterműveimről.
A vigyor hamar lefagyott az arcomról.
"19 év után újra lakott az egykori Styles birtok"
Dühömben összegyűrtem az újságot és a zsebembe csúsztattam.
Lábaimat fürgén pakoltam egymás elé, a kastély felé tartottam teljesen meggondolatlanul. Spontán ötlet volt, a düh vezérelt.
Magamban fortyogtam és ölni tudtam volna. Ironikus.
Minden abban a házban kezdődött. Az első gyilkosság abban az ingatlanban történt. A nap, ami megváltoztatta az egész életemet és az egész városét is egyben, a nap, ami elindította a megállíthatatlan lavinát.
Abban a házban ölték meg 19 éve az édesanyámat. Mindössze 6 éves voltam. A szemem láttára vették el tőlem és sosem hittek nekem. Tudom, hogy mi történt aznap este.
A gondolataim ködösek voltak, észre sem vettem, hogy elértem a birtokhoz.
Karbatett kézzel álltam a kapu előtt.
Dühös voltam.
Senki sem lakhat abban az ingatlanban és erről gondoskodni fogok.
Szemeimmel a házat vizslattam fel-alá. Próbáltam kitalálni valamit. Valami nem túl logikus, de radikális megoldást.
Tekintetem megakadt egy kitört padlás ablakon. Ajkaim felfele görbültek.
Megvan.
Hangosan kacarászva futni kezdtem hazafele. Mindent kitaláltam.
Az emberek rám néztek, de érdekelt. Önfeledett hahotázásban törtem ki a gondolataimra. Pár háztömb választott el hazulról.
Amint elértem odáig, berúgtam az ajtómat és az emeletre rohantam, egyenesen a hálószobámba. A táskámhoz szögdelltem, és kivettem a festékeimet.
Azonnal neki is estem az arcomnak, amin hatalmas vigyor terült szét.
***
Sziasztok! Azt hittem később hozom a részt, de nagyon hamar megírtam. Remélem tetszik nektek a történet, írjatok kommentet és csillagozzatok❤
Egyébként a kép, amit csatoltam az Stowe. Csakhogy jobban el tudjátok képzelni a kisvárost.
