Amint kiszabadultam a kötél szorító fogságából, a kezébe emelt és az ágyra dobott.
- Nem - suttogtam magam elé.
Közeledett felém ő is, már az ágy sarkánál volt.
- Hallottad? Nem! - kiabáltam fel - Ehhez nincsen jogod!
- Nincsen jogom? - nézett rám nagy szemekkel - Mégis mihez, aranyom? - kérdezte - Nem vagy olyan helyzetben, hogy jogod legyen döntést hozni bármiben is.
A légzésem szapora volt, már-már hisztérikusan próbáltam az ágy lehető legtávolabbi pontjára mászni, miközben ő azon volt, hogy bezárja a kettőnk között lévő távolságot. Ahogy térdét az ágyra eresztette, zihálni kezdtem és legurultam a párnák közül a földre, majd megcéloztam az ajtót. Ő négykézláb átmászott az ágyon, igyekezett felém. Kicsaptam a szobaajtót és futni kezdtem a lépcső irányába. Közel voltam a szabaduláshoz, de Harry még közelebb volt hozzám.
A szívem a torkomban dobogott, sohasem éreztem még akkora félelmet, mint ott, abban a szituációban. Képtelen voltam felfogni, hogy ez az őrült tényleg elrabolt a saját házamból. A legelső éjszakán, amit távol töltöttem a családomtól.
Egy egyszerű mozdulattal elkapta a derekamat és magához rántott.
- Megvagy - duruzsolta a fülembe - Ez nem volt szép tőled.
Maga felé fordított, én pedig némán zokogtam.
Lehunytam a szememet és vártam, hogy mit fog mondani vagy cselekedni ezután.
Rettegtem, tudtam, hogy ő egy gyilkos. Tisztában voltam azzal, hogy idő kérdése és megöl engem is, mint ki tudja még hány embert rajtam kívül.
Nem voltam készen a halálra. Fogalmam sem volt, hogy mi várhat rám utána, nem voltam vallásos, nem hittem a túlvilágban. Semmibe sem kapaszkodhattam, semmire sem tudtam gondolni vagy támaszkodni, csak arra, hogy milyen keveset éltem. Nem akartam meghalni, képtelen voltam elképzelni magamat egyedül, a családom nélkül.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Eszméletlenül ideges és dühös voltam, hogy ez a senkiházi úgy döntött, hogy magával hoz az otthonába az akaratomon kívül az éjszaka közepén. Szívem szerint én öltem volna meg őt abban a helyzetben, de képtelen voltam bármit is tenni, a félelem minden más érzést elnyomott bennem.
- Most mihez kezdhetnénk? - nézett rám - Mérges vagyok - dörmögte - Ezért büntetés jár.
Ahogy elhagyta száját az utolsó mondat, még jobban sírni kezdtem. Rázkódtam fogásában, de túl kimerült voltam ahhoz, hogy bárhogyan is ellenkezzek.
Felkapott és a vállára dobott. Nem okozott számára túl nagy problémát az, hogy cipeljen. Erősnek tűnt. Esélyem se lett volna ellene.
A lépcső felé indult, majd fütyörészve lebattyogott rajta velem a vállán.
- Legközelebb átgondolod, hogy hogyan használd ki a jóindulatomat - mondta, majd erősen a fenekemre csapott.
- Kérlek ne - zokogtam, amikor megállt egy ajtó előtt.
Kinyitotta, én pedig ráeszméltem, hogy ez egy pinceajtó. Koromsötét volt lent, a villanykapcsolóhoz nyúlt, ami kint volt a folyosón.
- Ezt te okoztad magadnak - mondta, majd pedig ledobott a válláról.
Óriásit puffantam a beton lépcsőkön, legurultam mind a körülbelül 15-20 fokon.
- Ezt csak magadnak köszönheted - mutogatott felém, egyre zaklatottabb volt - Érted? - ordított fel.
Szemei könnybe lábadtak. Fogalmam sem volt, hogy mi történik.
Leírhatatlanul bolond volt. Leírhatatlanul féltem tőle.
- Ez csak a te hibád - hangja elhalkult.
Ziháltam, a földön csúszva hátráltam a tőle legtávolabbi falhoz.
- Én nem ezt akartam - könnyei végigfolytak az arcán - Én ezt nem így akartam.
Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Szerintem ő sem értette a mondandóját. Nem tudta, hogy miről beszélt vagy, hogy mit csinált. Fogalma sem lehetett tettei következményeiről, mert elment az esze. Ez a férfi tébolyodott volt, teljesen kiszámíthatatlan.
- Nem ezt akartam - motyogta maga elé, szemét megtörölte a kezével - Nem.
Hátralépett, majd a kilincsért nyúlt.
- Könyörgöm ne - szólaltam fel végre.
- Muszáj - hangja elkomolyodott, majd becsukta az ajtót.
- Engedj el! - kiabáltam utána - Nyisd ki az ajtót és engedj el!
Hallottam egy nagy csattanást az ajtón, mintha beleütötte volna az öklét. Vagy a fejét.
- Engedj el - halkultam el zokogva.
A térdemet a hasamhoz húztam és átöleltem. Fejemet lehajtottam, szememet összeszorítottam és kétségbeesetten próbáltam hazaképzelni magamat, anyukámhoz, nem pedig ebbe az idióta városba.
Hallottam, ahogy lekapcsolja a villanyt, egyedül hagyva engem a koromsötét, hideg pincéjében.
