A könnyeim teljesen elhomályosították a látásomat. Joker nyugodtan fütyörészve sétált velem a vállán az éjszakába.
Ahol értem, ott ütöttem a hátát. Dühös voltam az emberekre, hogy nem segítenek. Tudom, hogy beszűrödött minden sikolyom a házak falain át.
- Kérlek eressz el - csendült fel a hangom megadóan.
A férfi mit sem törődve velem haladt tovább. Elfáradtam, képtelen voltam tovább ütni vagy sikoltozni. Némán zokogtam a hátán, néha megrugdostam lábaimmal.
Ki kellett találnom valamit.
Egy kis házhoz vitt egy barátságos utcában, tele családi házakkal. Letett maga elé és befogta a számat.
- Nehogy meghalljanak itt minket, szerelmem - duruzsolta a fülembe - Nem tudhatják, hogy mi itt vagyunk. Ők ezt nem értenék meg, tudod?
A szívem fénysebességgel dübörgött a mellkasomban.
Ez az ember teljesen őrült.
Ez az ember elrabolt.
Lassan lépkedve betolt a házba. Bent elemelte tenyerét a szám elől, amire én azonnal szélnek eresztettem egy fülsüketítő sikolyt. Próbáltam kitörni szorításából és kifutni az ajtón.
- Sh, Virágszálam - kezét visszaemelte számra, ezzel elnémítva engem - Csendesnek kell lennünk. Nem hallhatnak meg minket.
Légzésem hihetetlenül szapora volt.
Minden percben azt vártam, hogy felébredjek az ágyamban és ráeszméljek, hogy ez csak egy rossz álom volt.
Joker ismét elemelte a számról a tenyerét, majd lassan elengedett fogásából. Azonnal futni kezdtem az emeletre. Azt gondoltam, hogy kimászok az ablakon.
Becsukta kulcsra a bejárati ajtót, majd lassan utánam cammogott. Egy egyszerű mozdulattal elkapta a lábamat, én pedig lecsúsztam a lépcsőn.
Némán zokogtam a földön. Joker mellém sétált, majd a kezébe emelt és felvitt az emeletre. Lassan szelte a lépcsőfokokat, miközben valami idegesítő dalt fütyült.
Az emeleten jobbra az első ajtót kinyitotta, majd lábával berúgta magunk után. Leültetett egy székre, amire már elő volt készítve egy hosszú kötél.
- Kérlek ne kötözz meg - zokogtam.
Ismét figyelmen kívül hagyott, nem törődött akaratommal.
- Könyörgöm - folytattam.
Zöld íriszeivel szemembe nézett.
Megfogta a kötél végét, és szorosan a székhez kötözött.
Nyöszörögtem és könyörögtem.
Maga alá rántott egy széket, és leült elém. Feje körülbelül harminc centiméterre volt az enyémtől. Mélyen a szemembe nézett, és bámult.
Körülbelül öt percig ültünk ebben a pozícióban: ő nézett engem, ameddig én sírtam. Néha felnéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még mindig előttem van-e.
- Nagyszerű ötletem támadt, Szerelmem - állt fel a székből és az asztalához ment.
Zavartan ránéztem.
Ameddig háttal állt nekem, próbáltam kiszabadulni a kötélből, de a másik oldalamon kötötte meg, ahol nem értem el a végét.
- Maradj így, Virágszálam - adta ki az utasítást - Most ne mocorogj.
A kezében arcfestékes tubusok voltak. A szemöldökömet ráncoltam.
- M-mit akarsz azokkal?
Arcán hatalmas mosoly terült szét.
Nem válaszolt, csak közelebb húzódott.
Kibontotta a fehér tubust.
- Ezt ma vettem a boltban - szagolt bele - Még friss. Megszagolod?
Lábaimmal próbáltam hátrébb rúgni a székemet, ami sikerült is, de majdnem felborultam. Megragadta a lábamat és visszahúzott, hogy ne essek el.
- Óvatosan - morogta.
Nagyot nyeltem. Ismét megszagolta a festéket, majd belemártotta az ecsetet.
- Gyönyörű arcod van, Szerelmem - mondta - Nagyon karakteres.
Az ecsettel és a festékkel kipingálta az arcomat fehérre. Ezután várt, amíg megszáradt. Addig velem szemben ült és bámult. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem keni el a fehéret, kibontotta a piros tubust is. Elővett egy vékonyabb ecsetet is, majd kiszínezte ajkaimat és környékét. Az volt az a pillanat, amitől kezdve tudtam, hogy mit művel velem.
Húsz perces sminkelés után elővett egy kis tükröt. Izgatottan felém fordította.
- Tetszik, Tündérem?
