A Kalózkirály fogságában - Hullámok hátán 1. (Befejezett)

Támadás

Sziasztok! Újra itt vagyok egy új fejezettel. 

Elképesztő, hogy már több, mint 10 ezer olvasottságnál járunk és már lassan a 2 ezer csillag is meg lesz. Ezek elképesztő számok. *-* Köszönöm szépen a támogatást és a türelmet is. Sajnos mostanság csak kevés időm van az írásra, de nagyon jól esik a sok biztató komment. :)

Amúúúgy asszem most kissé megkutyultam a dolgokat. xD De remélem érthető lesz és tetszeni fog. 

A lány lassan és óvatosan ujja hegyével az ajkaihoz ért. Szája vöröslött az iménti csóktól és egész teste bizsergett. A férfi valóban azt mondta, amit hallani vélt? 

"Velem maradhatna." 

Ennek a mondatnak meg kellett volna ijesztenie.  Gyomra összeszorult és szívverése meglódult, a torkában gombócot érzett, de nem az félelemtől.  Ez az érzés más volt. Talán az izgatottság?Szinte nem is értette magát. Maga is elgondolkodott azon, hogy mi volna ha... 

De egészen eddig azt hitte, hogy ez csak az ő elméjében játszódik le. Belegondolni sem mert abba, hogy Drystan is érezhet hasonlóan. Ám mi van, ha mindez a kapitány számára csak egy múló szeszély? Most ez elérhetetlen gyémántot látja benne, később pedig csak egy értéktelen kaviccsá fog válni...

Bár itt volna Donoven. Ő mindig remek tanácsokkal látta el. 

De Rosa asszonynak is nagyon örült volna. Vagy akár a drága Lizzy - már kicsit sem haragudott rá. 

Fájt a szíve a szeretteiért. Ha a kötelesség helyett Drystan-t választaná, akkor egyúttal őket is elveszíteni. Vagy mégsem? Volna rá lehetőség, hogy ők ketten együtt legyenek és a kapcsolatukat nyíltan felvállalják. Persze csakis akkor, ha a férfi valóban komolyan gondolta. 

Ellökte magát a faltól és előre vetődött. Döbbent szempárok követték a lépteit. 

Felviharozott a fedélzetre és meglátta a kapitányt, ahogy éppen a korlátnak támaszkodva a vizet figyeli. Fekete tincseibe kapott a szél, szemei a távoli horizontot szemlélték. Arcélét megvilágította a Hold sápadt ezüstös fénye. Maga a tenger istene sem lehetett volna fenségesebb nála. Kalóz Király... 

Cordelia megtorpant. Tekintetét lesütötte. Szíve elnehezedett. 

Mégis, hogy tehetné meg ezt? Nem kérheti meg ezt a férfit arra, hogy telepedjen le vele a szárazföldön és kezdjen új életet. Hiszen teljes egészében az óceánhoz tartozik. Nem szakíthatja el ettől az egésztől. Egy ideig bizonyára boldogok lennének, de aztán a férfi vágyakozni kezdene és Cordelia-ban az ellenséget látná, aki megfosztotta mindattól, ami az övé volt. Ő maga pedig nem élhet egész életében egy hajón. Itt nem nevelhet egy csecsemőt, ráadásul mindig veszély leselkedne rájuk. Azt pedig elképzelni sem bírta, hogy folyton attól féljen, hogy a férje egy nap nem tér vissza az utazásaiból.

Egyszerűen el kell eresztenie ezt a kósza gondolatot. Drystan egy szép emlék lesz a fiatalkorából. Élete első szereleme... Egy naiv kislány első nagy csalódása. 

Mintha csak az említett meghallotta volna a lány gondolatait, felé pillantott. Ajkára halovány mosoly kúszott és kezét a hölgy felé nyújtotta. Cordelia mélyet sóhajtott és előre lépkedve elfogadta a felé nyújtott kart. Drystan csókot lehelt a kézfejére. Egész teste beleremegett az apró gesztusba.

- Szabad egy táncra? - kérdezte.  A lány elmosolyodott. 

- Hisz nincs zene. 

- Majd ön énekel - mosolygott kedvesen a férfi. Aztán egy pillanatra elhallgatott, felnézett a megannyi csillagra az égen. Csodálatos éjszaka volt. Egyetlen felhő sem zavarta meg a fényes pontok táncát. A kapitány nagyot nyelt. - Énekelj nekem Cordelia! - kérte, s mélyen a szemeibe nézett. A lány meglepetten kapott levegő után. Legszívesebben előre hajolt volna, hogy megszüntesse a köztük lévő távolságot és ajkaik egybeforrjanak. De nem tette meg... Végül aprót biccentett. Egy lágy melankolikus dalba kezdett. Nem kifejezetten énekelte, inkább csak dúdolta a dallamot. Jobbra balra lépkedtek, szorosan egymáshoz simulva. Egy ilyesfajta tánc nem lett volna megengedett a bálokon, hisz ott szigorúan szabályozták a távolságot és minden egyes lépést. De ott, azokban a percekben azt tehetettek, amit csak akartak.