A Kalózkirály fogságában - Hullámok hátán 1. (Befejezett)

Vacsora

Cordelia fel s alá járkált a kabinban. A körmeit rágcsálta, habár ez egy szörnyen rossz tulajdonsága volt, melyről már rég leszokott - legalábbis eddig azt hitte. Nem maradhat itt. 

- Vitorlát bonts! - kiáltotta az ismerős lágy bariton. 

A lány összerezzent. 

Elindultak. 

Az ajtóhoz sietett és megrángatta azt, de természetesen nem nyílt ki. A kalóz bezárta őt. Bár ezen kár is volt csodálkoznia, hiszen sejtette, hogy nem mozoghat majd kénye-kedve szerint a hajón. Cordelia sikítani tudott volna, de úgyse lett volna semmi értelme. Senki sem fogja megmenteni. Körbe nézett a kabinban és szemeivel átkutatta a helyet. Oda ugrott az egyik ládához és felnyitotta azt, majd beletúrt. 

- Csak van itt valami fegyver - suttogta maga elé. Nem fogja harc nélkül feladni! 

A fedélzeten Drystan ajkaira csodálatos mosoly húzódott, ahogy egyre távolabb kerültek a másik hajótól. Tudta jól, hogy legszívesebben ágyúsorral bombázták volna az Orion fényét  - így hívták a hajóját -, de nem tehették, hisz túl értékes rakománnyal gazdagodtak. 

A kapitánynak elmondta az üzenetét, hogy hol fognak várni a Nagyhercegre, ahol aztán lebonyolíthatják a cserét. A herceg kifogja fizetni az aranyat, hisz egy ilyen nőért ő is megtenné. Bolond lenne az az alak, aki nem tenné meg. 

A férfit meg is döbbentette a nő szépsége. Természetesen hozzájuk is eljutott a hír, hogy Cordelia d'Aumale páratlan. De azt hitte, hogy csak a nemesség esett túlzásokba. Hisz ők sokszor túlzásokba esnek.

Ám gondolhatta volna, hogyha a megbízójuk úgy vélekedik, hogy a lány szépsége páratlan akkor az valóban úgy is van.

A megbízójuk meglehetősen szigorúan vélekedett erről a cseréről. Illetve azt is a lelkére kötötte, hogy a lánynak egy haja szála sem görbülhet, különben ő maga foglya megkeresni a kalóz kapitányt és addig nem nyugszik, míg akasztófán nem végzi. Drystan még sosem látta olyan indulatosnak a férfit, akivel már régóta üzletelt. Valójában akár gyermekkori barátjának is tekinthette az üzlettársát, hiszen kamasz korukban találkoztak először és azóta is jó viszonyt ápoltak. Bár mindig is tartották egymástól a tisztes távolságot. Mindkettejüknek voltak olyan titkaik, amelyeket nem akartak a másik orrára kötni. Szóval meglepő volt számára a heves reakció. Bár az is tény, hogy eddig sosem üzleteltek emberi életeken. Eddig nem volt szokása az emberrablás. Szinte majdnem elmosolyodott. Ezennel ezt is gaztettei számlájához írhatta. 

- Drystan, Drystan! - hasított a levegőbe a vékony hang. A férfi épp időben fordult meg, hogy elkaphassa a felé száguldó teste. 

- Szerintem megbeszéltük, hogy nem ugrálsz le a kötelekről - dorgálta a kislányt, aki kacagva ölelte át a nyakát. A kapitány örömmel viszonozta azt. Scarlett egy igazi rosszcsont volt, aki megállíthatatlan akrobatikus mutatványaival a szívszélütést hozta a legénységre. A kis hölgy már lassan két éve velük hajózott. Drystan egy rabszolgaárverésen vásárolta meg. 

Scarlett egy elszegényedett nemes pár egyetlen gyermeke volt. Miután a szülei meghaltak a birtokot és az ott lévő ingóságokat elárverezték a kislányt pedig a rabszolgapiacra küldték... A lány, akkor még csak hat éves volt és szegény szinte azt se tudta, hogy mi történik vele. A férfi még a mai napig tisztán emlékezett az ijedt szürke szemekre, amelyek hatalmasra tágultak.

- Hogy hívnak? - kérdezte tőle, amikor leguggolt a ketrec mellé. A kislányt egy fából készült ketrecbe zárták... Alultáplált volt és koszos. Barna haja csomókban állt. Még egy állattal sem szabadott volna így bánni, nemhogy egy emberi lénnyel. A kislány nem válaszolt neki, csupán lehajtotta a fejét. Scarlett hónapokig nem beszélt még az után sem, hogy Drystan magához vette. Lassú folyamat volt míg képes volt megnyílni és újra nevetni.