Lizzie novellák

ii.

Mire elérkezett az ősz, Abellel egyáltalán nem beszéltünk. Sokszor próbáltam hívni, mindig lerázott, Facebookon szinte soha nem volt aktív, ha véletlenül zöld pöttyöt találtam mellette, akkor sem válaszolt.

Nagyon hiányzott és sokszor fogalmam sem volt mit kezdjek magammal nélküle. Olyan voltam, mint egy szenvedő tizenhárom éves. Hisztiztem, világvége hangulatban járkáltam a házban és mindenről ő jutott eszembe. Amikor pedig végre megnyugodtam, megláttam a telefonomon egy közös képet és újra sírni kezdtem.

Letargikus tespedtségemből egy hirtelen jött lehetőség rázott fel. A rajztanárom, aki egy tündéri, aprócska nő volt, elküldte az egyik annyira-hiányzik-hogy-belehalok munkámat egy pályázatra, akik olyan hihetetlen lehetőséget ajánlottak, amiről eddig csak a mesékben hallottam.

Így kerültem egy hónapra Párizsba, ahol egy kicsit el tudtam felejteni őt. A világ minden tájáról érkeztek diákok az iskolába, nem csoda, hogy én is hamar színes társaságba keveredtem. A lakótársam egy dán lány, Alja volt, csatlakozott hozzánk a német Lars, a katalán Anita, és az ízig-vérig francia Matheo. Sokat császkáltunk együtt a városban, Matheo pedig gondoskodott róla, hogy ne turisták legyünk Párizsban, hanem párizsiak. Én pedig hagytam hogy beszippantson ez a csodálatos város és minden gondolatomat elterelje Abelről.

Lars-szal és Alja-val mindhárman festészetet tanultunk, Anita szobrász volt, Matheo pedig analóg gépekkel fényképezett. Művészettörténet óránk általában mindannyiunknak közösen volt, utána pedig a várost jártuk, szép épületek és teraszok, vagy jó kávék után kutatva.

Matheo a hatalmas nacionalizmusának hála, nem volt hajlandó megszólalni angolul. Értette amit mondtunk neki, és franciául válaszolt rá. Anita szépen beszélt franciául, Lars és én makogtunk valamennyit, Alja azonban nagyon keveset értett és semmit sem beszélt, így ők érthetetlen okokból kifolyólag nem is lettek hatalmas barátok Matheoval.

Egyik este, mikor Alja elmélyülten festegetett egy lenti műteremben, én pedig a kanapén tespedtem, berontott hozzám Matheo. Franciául kezdett beszélni, így igyekeztem én is franciául válaszolni, több kevesebb sikerrel.

- Ezt nézd meg Elizabeth! – Borzalmasan ejtette ki a nevemet. Olyan volt, mintha köhögne vagy öklendezne egyet és nem tudtam rávenni, hogy Ellie-nek hívjon, mint mindenki más.

Felém dobott egy fiolát, amit elkaptam azelőtt, hogy az arcomban landolt volna. Lepattintottam a kupakját és kitekertem a benne lévő filmet. A negatívokhoz kicsit sem konyítottam.

- Fantasztikus... - forgattam a szememet. – De én ezt nem tudom értelmezni.

- Gondoltam! Ezért a jobbakat le is nagyítottam és elhoztam neked. – kacsintott rám és a hátizsákjából kibányászott egy borítékot.

Lapozgatni kezdtem a képeket, mígnem beleakadtam saját magamba. Premier plánban nevettem a színes fényképen, a kontyomból kiszabaduló tincseket pedig a szél fújta oldalra.

- Tyűha! Ez elég jó kép lett!

- Nekem is tetszik! – mosolyodott el. – Mit csinálsz most?

- Olvasni terveztem. Leadtam a heti munkáimat, most végre van egy kis szabadidőm.

- Van még két tekercsnyi elfotózott filmem. Van kedved velem hívni?

- Persze. – egyeztem bele azonnal, hiszen a filmes fotózás számomra hatalmas fekete mágia volt, Matheo pedig az egyetlen lehetőségem a megértésére. Cipőbe bújtam és követtem lefelé a lépcsőn.

Az épület alaksorában voltak a sötétkamrák és a fotólaborok, ajtajukon felirat jelezte, hogy folyik-e munka bennük. Matheo odalépett a harmadik ajtóhoz, megfordította a rajta függő táblát és intett, hogy kövessem.

Bent olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig sem láttam, de nem mertem semmihez sem nyúlni.

- Matteo! Merre vagy? – beszéltem bele a nagy sötétségbe, mire ő felkattintotta a lámpát és infravörös fények gyúltak ki.

- Pontosan itt. – válaszolt ANGOLUL, majd a csodálkozó tekintetemet látva, mosolyogva hozzátette: - mon petit chou! - nagyon gyakran használta rám ezt a kifejezést, rajta kívül viszont egyetlen francia sem, sőt, a többiek jót is derült rajta.

A mon petit chou - mint egy hét után számomra is kiderült - franciául annyit jelentett, kicsi káposztám. Ott ugyanis nem a gólya hozza a kisbabát, hanem a fiúkat a káposztalevelek, a lányokat a rózsalevelek között találják, tehát az én esetemben ez inkább rózsalevél volt.

A másfél órányi munka alatt Matheo megtanított hívni, fixálni és nagyítani is, bár az én feladatom csupán annyi volt, hogy az egyik lötyit a másik után öntöttem a hívótankba. A hígítást és az időzítést, ami az egész kulcsa volt, inkább nem bízta rám.

Miután rendet raktunk a laborban, felkísért a szobámba. Az ajtó előtt akartam adni neki két búcsúpuszit, de ő ehelyett nemes egyszerűséggel szájon csókolt. – Szép álmokat, mon petit chou! – mondta vigyorogva, félig angolul és eltűnt a sötét folyosón.

Zavartan fordultam meg és nyitottam ki az ajtót.

- Tudtad, hogy a mon petit chou igazából édesemet jelent? A chou a chou à la crème sütemény rövidítése, ami pedig a képviselőfánk. – közölte velem Alja, amint beléptem a szobánkba.

- Te hallgatóztál? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ez a srác konkrétan ordít és a falak is vékonyak. Ráadásul angolul! Még értettem is! Mit fog szólni az otthoni fiúd, hogy Matheoval csókolózol?

- Leskelődtél is? – kérdeztem hitetlenkedve. – És Abel nem a fiúm. Amióta elment, nem is beszéltünk.

- Bocsánat, ezek szerint félreértettem. Mindig franciául mesélted a történetet. – nevetett Alja, a minihűtőnkből kivett egy üveg bort és mindkettőnknek töltött belőle.

- A párizsi csókokra! – emelte tósztra a poharát, mire nevetve koccintottunk.