Lizzie novellák

iv.

Két napig nem találkoztam Abellel, sem az utcán, sem a kávézóban sem sehol, ami elég nagy teljesítmény volt ahhoz képest, hogy szemben laktak velünk.

Képtelen voltam az Abelről egy év alatt kialakított képemet pillanatok alatt megváltoztatni, még ha a körülmények indokolták is. Egy évig dühös voltam rá, amiért ott hagyott és bár nagyon hiányzott, még mindig nem tudtam neki megbocsájtani, hogy egy ekkora horderejű dolgot titkolt el előlem. Hatalmas volt rá az esélye, hogy meghal. Sírni akartam, ha arra gondoltam, hogy Abel haldoklott én pedig még csak nem is tudtam róla. Egy éven keresztül mérhetetlenül dühös voltam rá, ő pedig az életéért küzdött valahol.

Továbbra is rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt, így kötöttem ki aznap este 10 után náluk. Johanna, az anyukája nyitott ajtót, aki meg sem kérdezte mi járatban vagyok.

- Fent van a szobájában! – mosolyodott el és becsukta mögöttünk az ajtót.

A lépcső felé indultam, amikor még utánam szólt. – Ellie drágám! Abel nagyon szeret téged! Én csak szeretném, ha végre boldog lenne! – szomorkásan elmosolyodva bólintottam.

Felmentem az ismerős, nyikorgó fa lépcsőkön, közben meg-megmosolyogtam egy-egy, a falra kirakott családi képet. Abel szobája előtt megálltam, nagy levegőt vettem és csak utána kopogtam be. Jazz zene szűrődött ki.

- Gyere be! – szólt ki bentről, én pedig a kilincset lenyomva kinyitottam az ajtaját. Abel felkattintotta a villanyt és ott állt előttem teljes életnagyságban. Csak egy pizsamanadrág volt rajta, lefekvéshez készülődhetett, a szemüvege sem volt rajta, így hosszú idő óta akkor láttam először a szemét. Még mindig ugyanolyan mélybarna volt, pontosan olyan színű, mint az enyém, csupán az éber csillogás hiányzott belőle.

- Van pár kérdésem.

- Csak tessék Lizzie! – mosolyodott el és a lemezjátszóhoz lépve lejjebb tekerte a hangerőt. Leültem az ágyára, ő pedig az íróasztalánál lévő székéhez.

- Egészen pontosan mi bajod volt? – kérdeztem bizonytalanul. Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg, hogy ne hangozzon furán.

- Agydaganatom volt.

- Mikor tudtad meg?

- Két hónappal azelőtt, hogy elmentem.

- Amikor a házibuliban csókolóztunk, még nem tudtad, hogy beteg vagy.

- Nem. - rázta meg a fejét.

- Miért nem kerestél, miután meggyógyultál?

- Akartalak. De elég érdekesen vette volna ki magát. Körülbelül egy hónappal ezelőtt nyilvánítottak hivatalosan tünetmentesnek, így inkább személyesen akartam veled beszélni. Furcsa telefonbeszélgetés lett volna.

- Eszedbe sem jutott, hogy jó lenne, ha ott lennék?

- Jobb lett volna, ha ott lettél volna. De csak nekem. És ennyire nem lehettem önző.

- Néha azért gondoltál rám?

- Csak rád gondoltam. – jelentette ki egyszerűen.

- Annyira haragudtam rád egy éven keresztül.

- Nagyon sokszor fel akartalak hívni. Aztán miután kikerültem a kórházból, meghalt a szobatársam. A barátnője meglátogatott az intézetben, és ahogy őt hallgattam, nagyon boldog voltam, hogy nem tettelek ki ennek.

- Intézetben voltál? - vontam fel a szemöldököm.

- Három hónapig egy vakoknak kialakított rehabilitációs központban. Bele kellett tanulnom ebbe az egészbe.

Majdnem kifogytam a kérdésekből, mikor megpillantottam a felkarjának belső részén egy fekete tetoválást.

Közelebb léptem hozzá és megérintettem a bőrét. A fekete pontok kidudorodtak, Braille írás volt.

- Ez mi? – kérdeztem tőle, a mutatóujjamat pedig végig húztam rajta.

- Egy tetoválás. Braille írással.

- Azt látom! – húztam félmosolyra a számat. – Mi van odaírva?

- A neved! – válaszolta egyszerűen.

Elkerekedett a szemem és hatalmasat dobbant a szívem.

Lassan felállt az íróasztala melletti székből és fölém tornyosult. A szemeit rám irányította és a szemöldökét is kicsit ráncolta, így olyan volt, mintha látna engem. Kis habozás után szorosan átöleltem. Meglepődött, de ő is körém fonta a kezeit. Fejemet belefúrtam széles mellkasába.

- Hiányoztál! – suttogta a hajamba és puszit nyomott a fejem búbjára.

- Te is nekem Abel!

Abelnek Abel illata volt és olyan jó volt újra átölelni, hogy észre sem vettem, hogy a csupasz bőrére potyogtak a könnyeim. Abel észrevette. Két kezébe fogta az arcomat és hüvelykujjával letörölte a könnycseppjeimet.

- Ne sírj Lizzie! Most már minden rendben lesz! – suttogta és én hittem neki.