Lizzie novellák

vii.

Abellel régebben nagyon nagyon ritkán volt közös óránk. Ő valamilyen fizikazseninek készült és matek órákból fizikákba esett, én pedig ha csak tehettem, valami művészettel kapcsolatosat tanultam. Két külön világ voltunk, de együtt ebédeltünk Lolával és Jack-kel és nagy ritkán a folyosón is összefutottunk.

Mire eljött a szeptember, nagyon kíváncsi voltam milyen órákat fog felvenni - titkon több közös órában is reménykedtem - és persze hogy mit tervez a jövőre. Mert Abel Adamsnek mindig volt egy terve.

Augusztus végén többször is bement a suliba, hogy különbözeti vizsgákat tegyen és bejárja a folyosókat, leszámolva a lépéseket és a távolságokat. Olyan helyeken, ahol járt még látóként, ez egészen könnyen ment. És ha már ennyi dolga volt arrafelé, elhozta a tankönyveimet is és bediktálta a beiratkozási adataim.

Szeptember első napján nyárbúcsúztató koktélozást tartottunk Loláék medencéjében, elmeséltük az elmúlt évek legviccesebb iskolakezdéseit, majd mindannyian kint aludtunk a kertben és másnap közösen indultunk suliba. Lola anyukája mindenkinek csomagolt uzsonnát, mint 12 éve minden egyes első iskolanapon.

Az iskolába belépve megcsapott az ellenállhatatlan szeptember illat. Nyüzsgött az egész épület, mi pedig beálltunk a megerősített, öt padból álló mobil titkárság kígyózó sorába az órarendünkért. Jack közben idióta vicceket mesélt. Külön asztaloknál kerültünk sorra, de amint a kezemben fogtam a papírt, már rohantam is Abelhez és kíváncsian kémleltem az órarendjét. Hiába. Braille-ben volt...

- Türelem Lizzie, mindjárt megtudod! - mondta a kíváncsiságomon mosolyogva és a derekamat átölelve magával húzott egy padhoz. Közben megérkezett Lola és Jack is.

Abel végighúzta az ujját a vastag papíron. - Amerikai irodalom, Alap algebra, Európai töri, Pszichológia, Fizika, Szociológia.

- Te mi szeretnél lenni ezekkel a tantárgyakkal? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Nem tudod, de belátható, hogy nem leszek gyakorlati fizikus, mint ahogy azt elképzeltem. - ezek szerint Abel Adamsnek most nem volt terve.

- Akkor minek a fizika?

- Hiányzott! - mosolyodott el szomorkásan, én pedig csak megszokásból bólintottam.

- Van közös óránk! - jelentettem be győzelemittasan, miután én is átböngésztem az órarendem.

- Tényleg? Melyik? - vonta fel a szemöldökét. Mint említettem, ez elég ritka volt.

- Az algebra és az európai töri.

Közben kiderült, hogy Lolával közösen lesz irodalmunk, Abelnek és Jacknek közös a szociológia, amit Jack alvós órának vett fel, Lola és Jack pedig közösen fog bioszra járni.

- Algebra előtt várlak a szekrényednél! - búgta Abel a fülembe, amikor a figyelmemet magára vonva a derekamnál fogva átölelt. Puszi nyomott az arcomra, elköszönt a többiektől és a sort megkerülve elindult az irodalom órája felé.

A haladó művészettörténet kurzus volt az, amit a legjobban vártam ebben az évben. Bejutni is nehéz volt rá, így hihetetlenül megörültem amikor megláttam az órarendemben és boldogan szökelltem a tanterem felé már kora reggel.

Egész órán ittam a tanárnő minden egyes szavát, és amikor kicsöngettek, őszintén csalódott voltam, hogy már vége is. Bakker ha ez a lelkesedés az algebrára is kitartana...

A szekrényemhez mentem, ahol Abel már ígéretéhez híven várt rám, vállával a szomszédos szekrényt támasztotta. Pipiskedtem és puszit adtam az arcára, mire a kifejezéstelen várakozó arcán szétterült egy mosoly.

- Milyen volt az óra?

- Imádtam! Az a nő fantasztikus, egyszerűen csüngtem minden szaván! - lelkendeztem, mire Abel csak mosolygott.

Megvárta még kihalászom a cuccaimat a szekrényemből, majd megfogta a kezem és közösen indultunk algebrára. Útközben meg-megnéztek minket a diákok, páran pedig már szabályosan bámultak.

Abel érezhette, hogy zavarban vagyok, mert megszorította a kezem. - Ne foglalkozz velük! A többség már eddig is azt hitte hogy egy pár vagyunk! Pár nap és megunják!

- Oké. - bólintottam és kihúztam magam. Nem is értettem miért zavartak ennyire. Szerettem Abelt, büszke voltam rá hogy ő a barátom, mindenki más pedig elmehetett a tudják hova...

Az algebra teremben leültünk hátra, Abel kivette a hátizsákjából a laptopját, szétbogozta a fülhallgatót és felébresztette a laptopot alvó állapotából. Az iskolának elvileg be kellett volna szerezni a könyveket Braille-ben, de Abel nem akart ezzel szívatni senkit és inkább letöltötte az összeset a netről.

Én is lecsaptam a cuccaimat a padra, leültem a székre és kifelé bámultam a fejemből. Utáltam a matekot. Kevés dologban voltam annyira szerencsétlen és béna mint a matekban. A művész beállítottságú agyam egyszerűen képtelen volt ráállni.

Már negyven-ötven perce mehetett az óra, amikor elkezdtem gyanakodni, hogy Abel mellettem egyáltalán nem figyel. Bár a MacBookon be volt kapcsolva a képernyőfüggöny, így fekete volt az egész képernyő és néha pötyögött is rajta valamit, mégsem olyan volt, mint aki elmélyülten matekozik.

A fél fülében volt csak fülhallgató, elvileg azért, hogy a laptop visszaolvassa amit írt. Közelebb hajoltam hozzá és a szabad fülhallgatót betettem a fülembe. Éppen a We don't need no education szólt a Pink Floyd-tól.

- Nem is figyelsz az órára! - suttogtam, mire csak elmosolyodott.

Gépelni kezdett, majd mikor befejezte, megnyomott egy gombot és a képernyő felfénylett. Egy jegyzet volt a hozzám legközelebb eső részen.

Kedves Lizzie,
Három éven keresztül emelt algebrára jártam, ezt az anyagot már rég tanultam. Sőt azt hiszem az egész évit! Csak azért vettem fel mert köztelező valamilyen matek, ez az én alvós órám, kérlek ne zavard meg!
Szeret,
Abel

Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne nevessem el magam algebra közepén, de valahogy sikerült és többet eszem ágában sem volt megzavarni Abelt. Mindketten tudtuk, hogy még így is ő fog engem korrepetálni, ha vizsgára kerül a sor.

Ebédszünetben Lolával és Jackel ültünk egy asztalnál és a Lola mamája által csomagolt papírzacskók tartalmát pusztítottuk a kígyózó menzasor kiállása helyett.

Abelnek nem volt tesije, így a lelátón ülve várta, hogy én is végezzek. Közben valamit hallgatott, zenét vagy hangoskönyvet.

Óra után lezuhanyoztam, ő pedig már az öltöző előtt várt. Kézen fogva sétáltunk hazáig, a kapuban pedig hatalmas búcsúcsókot nyomott a számra. Az én szeptemberem már boldog volt.