Lizzie novellák

xii.

Harmadévesek voltunk az egyetemen, mikor hazafelé tartottunk Abellel a tavaszi szünetre, a kocsi csomagtartójában a nyomdában felvett friss és ropogós esküvői meghívókkal, amiket én terveztem Zora és a vőlegénye, Paul esküvőjére. Abel mellettem épp a legújabb kutatását ecsetelte, melyben agykutatókkal együtt dolgozva próbálták megfejteni az álmok mechanizmusát. Április körül kérték fel, hogy csatlakozzon az egyetemi kutatócsoporthoz, és bár az ajánlat csak a következő évre szólt, Abel gyorsabban belevetette magát az egészbe, mint amilyen gyorsan csokifagyit képes enni. És ez nagyon nagyon gyorsat jelent.

A kutatócsoport és az egyetemi kiemelt ösztöndíjprogram hatalmas megtiszteltetés volt, figyelembe véve, hogy csak jövőre fog egyáltalán végezni. És bár mikor elkezdtük az egyetemet, még emberekkel beszélgetős és őket kikezelős pszichológus szeretett volna lenni, egyértelmű volt, hogy gyorsan be fogja őt szippantani a kutatások világa és tehetséges is volt benne.

Én akkor már restaurátornak készültem az ő ötlete alapján, amit a szüleim is kitörő örömmel fogadtak (szerintünk egyértelműen Abel érdeme volt, hogy a lányukból rendes ember lesz) és egyébként én is nagyon szerettem, Zorának viszont nem tudtam nemet mondani, amikor előállt a tervével és elvállaltam a meghívókat.

Azzal, hogy szakirányt váltottam, magamra szabadítottam egy csomó olyan tanulnivalót, amiről művészként hallanom sem kellett volna és annyit görnyedtem tankönyvek felett, hogy szemüveges lettem. Abel ezt tudja fene miért, de nagyon élvezte.

- Látod? Összeillünk! Mind a ketten látássérültek vagyunk!

- Abel, az én szemem egy dioptriát romlott, ezért olvasáshoz szemüveget kell használnom, te pedig vak vagy! Ez a kettő azért nem ugyanaz!

- Persze persze! Mondj csak amit akarsz!

Azt azonban még mindig nehéz volt elhinni, hogy Abel lelkesen hippi és feminista nővére férjhez fog menni szeptemberben. Ha pedig az ember Paul-lal is találkozott, még hihetetlenebb volt, hogy ezek ketten rátaláltak a házasság intézményére. Paul vörös szakállával inkább hipszter volt, mint hippi, de ezek a fogalmak az ő esetükben egészen érdekesen mosódtak össze. Még az egyetemen ismerkedtek meg, ahol Zora szociálpedagógusnak, Paul pedig művészettörténésznek tanult, így mi is jól megértettük egymást, ha festményekről volt szó.

- Zoráékon gondolkozol? - kérdezte Abel a gondolataimból kizökkentve. Nem volt nagy tipp, hiszen az elmúlt héten rengeteget beszéltünk róluk.

- Igen! Nem tudom, tetszeni fog-e nekik a meghívó! Zora még csak meg sem nézte, mielőtt a nyomdába küldtük! Mekkora felelőtlenség ez?

- Lizzie! A nővérem felelőtlen! De megbízik benned és jól is teszi! Amellett amilyen kavalkád esküvő lesz ez, nem hiszem hogy tudnál olyat tervezni, ami ne illene bele a dizájnba. - nyugtatott mosolyogva Abel és a kezét az én sebváltón nyugvó kezemre tette.

Este Abeléknél nagycsaládi vacsora volt, hazajött Gage is és persze Zora és Paul is. Mindenki mosolyogva üdvözölt minket, Paul pedig rögtön átvette Abeltől a meghívókkal teli dobozt és Zora feltépte a csomagolást.

- Ellie, ezek fantasztikusak! - ugrott a nyakamba Zora, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

Johanna, Abel anyukája csirkét sütött és a finom illatokra hamarosan már mindnyájan az asztal köré gyűltünk. Régen volt így együtt a család és mindenkinek rengeteg mesélnivalója volt a másiknak. Gage újabb lányt fűzött az egyetemen, én pedig gondolatban összeszámoltam hányszor hallottam tőle az elmúlt időben, hogy "ő életem szerelme és tudom, hogy ezt nagyon sokszor mondtam már, de ez a lány tényleg más". Sokszor. Abel is valami hasonlóra gondolhatott, mert bár látszólag nagyon figyelt Gage-re, a szája széle mosolyra görbült.