Lizzie novellák

iii.

Abel Adams egy évvel később ugyanolyan hirtelen tért vissza, mint amilyen hirtelen elment. Hosszú évem volt nélküle. A kapcsolatot nem tartottuk, pár üzenetváltás után elmaradoztak a levelei és életjeleket sem küldött magáról, csupán Jack dobott nekem néha pár információmorzsát. Nem értettem, mi történhetett, ami miatt az engem csókoló Abelből engem hanyagoló Abel lett. Az bántott a legjobban, hogy nem tudtam miért nem akar velem beszélni, azt pedig nem tudtam elfogadni, hogy semmi különösebb indoka nincs, egyszerűen csak meggondolta magát.

Először teljesen véletlenül futottam össze vele. Éppen hazafelé tartottam Loláéktól, amikor elmentem egy ismeretlen vak fiú mellett. Rögtön meg is jegyeztem magamban, hogy meg kell kérdeznem Lolát vagy anyát, hogy kicsoda. Egyre mélyebben temetkeztem bele a gondolataimba. Arról már tudtam, hogy Abelék hazajöttek és bántott, hogy át sem jött köszönni. Az első számú probléma azonban az volt, hogy ettől függetlenül még mindig szemben laktak velünk. Márpedig akkor Abel Adams úgy hiányzott az amúgy is törékeny önbecsülésemnek, mint púp a hátamra.

- Ömmm... Elnézést? – hallottam a hátam mögül, mire megállt bennem az ütő. Abel. Megfordultam a tengelyem körül, így szembe találtam magam vele. Az ismeretlen vak fiúval. Akinek Abel hangja volt. Egészen rövid haját megnövesztette, így most mindenfelé göndörödött, és barna szemeit fekete napszemüveg takarta, de minden kétséget kizáróan Abel volt. Hogy nem vettem észre? Abel vak volt. Abel visszajött, ott volt és vak volt.

- Ne haragudjon, de... de hol vagyok éppen? – beszélt hozzám újra zavartan, ami pillanatok alatt visszazökkentett a gondolataim közül.

- Lincoln Street, a vegyesbolt és a könyvtár között. – válaszoltam halkan, mire azonnal felkapta a fejét.

- Lizzie? – kérdezte, és két lépést közelebb lépett.

Hátrálni kezdtem, majd megfordultam és futottam, ahogy csak bírtam. Még hallottam, ahogyan párszor utánam kiabált, de nem álltam meg. Zavart voltam és nem értettem semmit. Abel elment egy évre. Nem keresett, nem válaszolt, nem adott életjelet magáról. Majd visszajött, vakon. Nem látott semmit, nem tudta, hol van, fehér botja volt, mint a többi vak embernek és szemeit sötét szemüveg takarta.

Nem tudtam elhinni, hogy megvakult. Tudtam, hogy soha többet nem fog tudni baseball meccset nézni, könyvet olvasni, vagy focizni a csapatával. Nem fogja többet látni a július negyedike tűzijátékot, vagy az unalmas iskolai színdarabokat, sem a barátainkat vagy engem.

Amellett, hogy borzalmasan haragudtam rá, folyamatosan az okokat kerestem. Köze volt a vakságának ahhoz, hogy elmentek? Tudta, hogy meg fog vakulni? Vagy teljesen véletlenül érte baleset és egyébként sem keresett volna? A vakság szó izzó betűkkel égett bele a tudatomba és nem tudtam tőle szabadulni.

Hazáig rohantam, a konyhában pedig anyát találtam, éppen répatortát sütött. Leültem egy bárszékre és faggatni kezdtem. Elmesélte, hogy Johanna, Abel anyukája már előző nap nálunk járt és meghívta az egész családot másnap estére, az „Isten hozta Adamséket" kertipartira, oda ez a nagy sütés-főzés.

Habverőt vettem a kezembe és elkezdtem összekeverni a krémet a tortához, miközben elmeséltem az Abellel való találkozásom részleteit és rengeteg indokot felsorolva, igyekeztem kihúzni magam a másnapi parti alól. Anya megértően bólogatott, azt azonban minden tanácsa előtt leszögezte, hogy esélyem sincs ellógni a bulit.

Így másnap apával autóba ültünk és elkocsikáztunk a virágboltba, majd a szupermarketbe, egy felsőpolcos borért az Adams családnak. Megegyeztem apával, hogy átnézek a bulira, ahogy illik, köszönök mindenkinek, utána pedig hazamegyek.

Otthon az egész családom szépen felöltözött, az öcsémet még a hajmosásra is rávette anya, majd szokásunkhoz híven, fél óra késéssel beállítottunk a partira, felpakolva egy csomó cuccal. Az Adams család addigra szerencsére szétszéledt. Átadtuk a virágot és a bort, ettem egy szelet répatortát és két szem pogácsát, köszöntem Lolának és Jacknek, és már indultam is hazafelé.

Nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült ilyen könnyen megúsznom a bulit, de persze korai volt az örömöm.

Körülbelül húsz percet tölthettem nyugodtan a kanapén olvasgatással, amikor csengettek. Rossz előérzettel nyitottam ki az ajtót és minden félelmem beigazolódott, mikor az ajtóban Abelt találtam.

- Jó gyorsan hazajöttél Lizzie. Beszélni szeretnék veled. – mondta köszönés nélkül, az ismerős, pimasz hangján, összehajtogatta a kezében tartott fehér botját és a farzsebébe rakta.

Nem akartam beszélni vele. Nagyon nem. De valahogy mégis meggyőzött és beengedtem. Az utasításait követve karon fogtam és a nappaliba vezettem. A kanapén telepedtünk le egymás felé fordulva, én felhúztam a lábaimat törökülésbe.

- Hallgatlak!

- Nem is tudom, hol kezdjem! – sóhajtott egy nagyot. – Mint láthatod jó sok minden megváltozott.

- Ezért mentetek el vagy ez csak közben történt? – tértem egyből a lényegre.

Abel a türelmetlenségemen elmosolyodott, csak utána válaszolt. - Is-is. – majd rövid csend után folytatta. – Rákos voltam és azért mentünk el, mert a környék nem a szuper kórházairól híres. Neked azért nem mondtam el, mert hatalmas volt rá az esély, hogy meghalok. – mondta, mire újabb néma csönd következett. Szavai visszhangoztak a fülemben. Haldoklott.

Abel, a legjobb barátom rákos volt, haldoklott és én még csak nem is tudtam róla.

- Mi történt a szemeddel?

- A sugárterápia szerencsétlen mellékhatása.

Gyorsan végigfutott az agyamon, hogy egy vak Abel mennyivel jobb, mint egy halott Abel és hogy milyen szerencsés vagyok, aztán rájöttem, hogy még mindig haragszom rá.

- Miért mondod el nekem most mindezt? A legjobb barátom voltál és egy évig nem is jelentkeztél.

- Lizzie, nekem nagyon sokat jelentett a barátságod, de akkor már régen nem úgy gondoltam rád. Szerelmes voltam beléd és feltett szándékom volt, hogy megkíméljelek az egésztől. Nem akartam, hogy kezelésről kezelésre járj velem és lásd, ahogy szépen lassan meghalok. Ne haragudj rám kérlek! De én rengeteget tudtam rólad. Jacket is folyton rólad faggattam. Csak téged akartalak látni még egyszer.

Nem tudtam mit válaszolni. Csak ültem ott szótlanul és igyekeztem nem sírni. Látni akart engem mégegyszer és mégsem látott.

- Mi lesz most? – suttogtam, mikor végre összeszedtem magam.

- Az csak rajtad múlik. Én még mindig nagyon szeretlek.