Lizzie novellák

v.

Abel körül rengeteg fura dolog volt. Az összes bakelitlemezén Braille feliratok voltak, vastag és nehéz Braille könyveket olvasott, a pénztárcájában a különböző papírpénzeket különböző alakúra hajtogatta, az iPhonja pedig számomra teljesen ismeretlen dolgokat tudott, amik szerinte alapból rajta voltak. A MacBookján és a telefonján is volt egy olyan program, ami felolvasta neki a képernyőn lévő dolgokat, de olyan gyorsan beszélt, hogy én alig értettem. A laptopját szinte csak billentyűparancsokkal használta, a telefonján pedig Sirinek adott utasításokat.

Tudta, hogy meg kell szoknom ezeket, talán ezért is nem lettünk hamar egy pár. Nem lett rögtön minden ugyanolyan, mint régen volt. Rengeteg bepótolnivalónk volt, így rengeteg időt töltöttünk együtt. Sokat sétáltunk a városban, fetrengtünk a szobájában bakelit lemezeket hallgatva, fürödtünk Loláék medencéjében a barátainkkal vagy kávéztunk a Mason&Milly-ben. Rengeteget beszélgettünk, mindenkinek volt mit bepótolnia a másik életéből. Körülöttünk mindenki tudta, hogy oda vagyunk egymásért, csak én nem ismertem ezt be. Visszagondolva talán magamat akartam megvédeni arra az esetre, ha Abel ismét úgy döntene, hogy eltűnik.

Bárhová mentünk, általában Abel kezét fogtam, hiszen így nem kellett a botját használnia. Természetesen ezt sem lehetett csak barátilag csinálni – akkor inkább belém kellett volna karolnia -, de én naivan és makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy nincs köztünk semmi több.

Egyik délután is így sétáltunk a parkban, amikor zseniális ötletem támadt. Abel közben almát evett és igyekezte megtorpedózni az ötletem.

-          Másszunk fára! – jelentettem ki vigyorogva.

-          Hogy mi? – vonta fel a szemöldökét Abel.

-         Tudod, a fáramászós fára! – mondtam és a kezét fogva húzni kezdtem gyerekkorunk kedvenc fája felé.

-          Mi a koncepciód? – kérdezte szkeptikusan mosolyogva, miközben utánam loholt.

-          Bakot tartasz, én felmászom és felhúzlak, közben pedig mondom, hogy hova lépj.

-          Kétségeim vannak a terveddel kapcsolatban, de persze kipróbálhatjuk. – mosolyodott el újra. Milyen szépen mondta... az ötletem az elejétől halálra volt ítélve! De azt hiszem nehezen tudtam volna olyat mondani, amit ne próbált volna meg értem.

Odáig minden rendben ment, még én feljutottam. Abel meg is fogta a kezem, én pedig igyekeztem kitámasztani magam odafenn. Abel megtalálta az első dudort és már majdnem feljutott, amikor az atombiztos faágam kicsúszott a lábam alól és mindketten nagy puffanással a füvön landoltunk. Abel alul, én a hasán.

Nevetni kezdtünk. Nagyon.

És ez a nevetés nagyon sokat jelentett nekem. A vak ex-legjobb barátom leesett egy fáról az én hülye ötletem miatt és káromkodás helyett csak nevetett és nevetett velem.

Legördültem Abelről, de a nevetést egyikünk sem tudta abbahagyni. Egy éven keresztül hihetetlenül hiányoztak az ehhez hasonló pillanatok és akkor egy pillanatra minden olyan volt mint régen.

Abel lassan feltápászkodott és a kezem után nyúlva felhúzott engem is és a nevetéstől rázkódó vállába nevettem tovább.

- Most meg foglak csókolni! - mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna és a válaszomat meg sem várva, kezét az arcomig emelte, megfogta az államat és magához húzott. Óvatosan helyezte az első puszit a számra, amit csók követett. A szájának alma íze volt. Olyan volt, mintha nem lenne vak, mintha nem hagyott volna el egy évre és mintha tudtam volna kezelni a helyzetet.

Amikor ajkaink elváltak, azt hiszem valami választ várt tőlem, vagy hogy mondjak valamit.

Nem mondtam. Ujjaimat végigfuttattam megnövesztett, göndörödő haján, és újra megcsókoltam, hiszen hihetetlenül jó volt.

- Tudod Lizzie, mi még mindig nagyon jól működünk együtt! - suttogta a fülembe két csók között és baromira igaza volt.