Lizzie novellák

vi.

Hihetetlenül gyorsan újra szerelemes lettem. Vagy ki sem szerettem Abelből. Még nem eldöntött.

Így talán nem volt nagy csoda, hogy az első csókunkat - ami szigorúan véve már a második volt - sok újabb követte.

Még mindig sok volt a megbeszélnivalónk, de úgy gondoltuk, ezekre együtt járva is sort tudunk keríteni, de Abelnek igaza volt, hihetetlenül jól működtünk egy párként. Semmi, de semmi nem árnyékolta be a tökéletes és közös nyarunkat.

Egyszer kávézni mentünk a Mason&Milli-be, ami a városkánk egyetlen értékelhető kávézója volt, ahol mindenféle M&Ms kávécsodákat lehetett kapni. Lola és én nyitás óta törzsvendégek voltunk, nem sokkal kérőbb pedig a fiúknak is megmutattuk a helyet, akik inkább Masonért, a zseniális humorú tulajdonosért rajongtak, mintsem a kávékülönkegességekért.

Abellel sok reggelünket kezdtük ott a nyáron, ilyen reggel volt az aznapi is. Hihetetlenül szórakozott voltam odafelé, egy idő után Abel - aki akkor is számolta a lépéseket, amikor egymás kezét fogtuk - szólt rám, hogy rossz felé megyünk. Csodálkozó szemekkel néztem rá, majd irányt változtattam és elsétáltunk a kávézóig.

- A híres Abel-Ellie páros! - köszöntött minket Mason, mikor beléptünk. - Mit tehetek ma értetek?

Abel esszpresszót kért cukor nélkül - mindig feketén itta a kávéját -, én pedig mogyorós M&Ms-es lattét és még a napszemüvege takarásából is láttam, hogy forgatja a szemét a "csicsás" kávé hallatán.

Abel kinyitotta a pénztárcáját és kivett belőle egy hosszában félbehajtott 10 dollárost. A visszajáró apró részét a borravalóknak kitett kávéscsészébe szórta, az egy dollárosokat pedig hosszában elnegyedelte. Lenyűgözve figyeltem a mutatványt, mígnem megakadt a szemem valamin a pénztárcájában.

Az átlátszó részhez, ahol más a buszbérletét tartja, Abel egy képet rakott. Rólam. Nem is akármilyen képet, Matheo képét.

Amikor elkészültek a kávéink, Abel megfogta a tálcát, én a kezét és leültünk a törzshelyünkre.

- Honnan van az a kép a pénztárcádban? - kérdeztem, és kavargatni kezdtem a kávémat.

Abel elmosolyodott. - Jack küldte, ő gondolom Lolától szerezte. - való igaz, hogy Lolának elküldtem azt a képet és sokat nyaggatott, hogy legyen a profilképem, de valahogy mégsem lett az. - Szeretem ezt a képet. Utána nem sokkal kezdtem rosszul látni. - tette hozzá.

- Párizsban csinálta egy fotós fiú.

- Olyan büszke voltam rád, mikor Jack mesélt az ösztöndíjadról. Mindig mondtam, hogy tehetséges vagy. - mosolyodott el, mire adtam egy hálás puszit az arcára. Ilyenkor azért eszembe jutott, milyen jó lett volna, ha én mondhatom el neki, ha kikísér a repülőtérre vagy ha szerelmes SMS-eket ír nekem, ameddig távol vagyok.

Milli lépet az asztalunkhoz, ő is megörült Abelnek, majd áradozni kezdett az új, robbanócukorkás M&Msről és bizonyításképpen lerakott elénk egy kicsi csomagot. A cukorka őrült pattogásba kezdett a számban, Abel csókot adott, és mikor a nyelvünk összeért, újra pattogni kezdett. Ezen jót nevettünk.

Nem sokkal később Lola telefonált, hogy lenne-e kedvünk leugorni a közeli strandra. Lebeszéltük a részleteket és egy óra múlva már Jack kocsijában ültünk, rengeteg értelmetlen cuccal a csomagtartóban. Jack és Lola lelkesen meséltek a nyári újításukról, a felfújható sörpongmatracról, ami lényegében egy gumimatrac volt, piramis alakban rengeteg pohártartóval.

Amikor megérkeztünk, kipakoltuk a strandcuccokat, a hűtőtáskát és letelepedtünk egy napernyő tövében. Lola szigorúan bekent mindenkit naptejjel, majd várnunk kellett ameddig megszárad, "nehogy lejöjjön a vízben"! A fiúk addig szisszentetek egy sört.

Öt perc múlva Lola a hóna alá kapta a gumikrokodilt és megengedte, hogy mi is kövessük a vízbe. Ennek a krokodilnak komoly története volt, hiszen Lola kiskora óta volt a családja tulajdonában. Kuka Krokit a kukában találták, de Lola és a bátyja vették a fáradtságot és a ragasztót és egy szép nyári napon életmentő műtét hajtottak végre rajta. Azóta pedig pár újabbat is, de Kuka Kroki továbbra is Lola hű strandolótársa, mi viszont ritkán érhettünk hozzá vagy kapaszkodhattunk belé a vízben, "nehogy baja essen"!

Abel is feltápászkodott a napernyő alól, gyorsan megtalálta a kezemet és ujjaimra kulcsolt az ujjait.

- Ne engedd el kérlek a kezem! - mondta és mintha kicsit gondterhelt lett volna az arca.

- Nem fogom, nyugi! - mosolyogtam, puszit nyomtam az arcára és begyalogoltunk a vízbe. Azon gondolkodtam, egy külső szemlélő megmondaná-e Abelről, hogy vak. Mindkettőnk szemét napszemüveg takarta és egymás kezét fogtuk. Nagy valószínűséggel nem.

Egyre beljebb gyalogoltunk a vízben, Lola iskolai pletykákat mesélt, a fiúk pedig úgy tettek mint akiket nem érdekel, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz.

Jack később kakasviadalt akart játszani. Valamiért imádta. Már régen sem értettem neki miért olyan izgalmas a dolog, hiszen ő általában alul volt, Lola pedig a nyakába ült. Ez a játék persze aznap sem maradhatott ki, én pedig kezdtem rájönni, miért is szerette Jack ennyire. Mert mindig ők nyertek. Abellel alkotott párosunk semmi jelentősebb fejlődést nem tudott felmutatni, a harmadik vereség után pedig szinte már könyörögtünk azért a sörpongmatracért.

Sőt, készségesen vállaltuk, hogy akár ki is megyünk érte, így a part felé vettük az irányt. Illetve vettük volna, mert két lépés után éles fájdalom hasított a talpamba.

- Ó basszus! - szisszentem fel, mire Abel rögtön felkapta a fejét.

- Mi történt? Mi a baj? - kérdezte aggódva.

- Azt hiszem elvágta valami a talpamat!

- Nagy a seb?

- Nem tudom, még nem néztem meg! - válaszoltam, mire Abel az ölébe kapott.

- Gyere, kiviszlek! El tudsz minket navigálni?

- Jó felé mész! - forgattam frusztráltan a szemem, miközben a lábamról néha lecseppen egy vércsepp a tengerbe. Cápahívogató jelenség voltam.

- Tudod neked nem kell azért ilyen szúrósnak lenned! - csóválta a fejét a saját poénján nevetve Abel és gyalogolt tovább kifelé.

A parton feltúrta a táskámat a mini elsősegélyszettért és hozzálátott a sebem ellátásához, hiába erősködtem, hogy én is meg tudom csinálni. Az ujját olyan óvatosan húzta végig a majdnem 10 centis vágáson, hogy szinte meg sem éreztem.

- Nagyon csúnyán elvágtad! - dünnyögte magában, majd munkához látott.

Kitisztította és lebetadinozta a sebet, gézlapot tett rá és körbekötözte, én pedig tátott szájjal figyeltem. Profi munkát végzett.

- Köszönöm! - mondtam, mire csak mosolyogva bólintott és magához húzott. - Nem akarsz visszamenni a vízbe?

- Te ilyen lábbal biztos nem mehetsz és szívesen csatlakozom hozzád a parton sütkérezésben. - válaszolta és nagy csókot nyomott a számra. A napszemüvegeink összekoccantak. - Szeretlek Lizzie, oké?

- Oké! - válaszoltam és hagytam, hogy magával húzzon a törölközőre. - Én is téged!