A megmentőm |BEFEJEZETT|

1.

Mik azok amik miatt az ember öngyilkos akar lenni?
Depresszió, szerelem, magány.
Én mindet megéltem. Nincs senki, aki támaszt nyújtana nekem. Akinek el tudom mondani a gondjaimat. Nincs senki, akit szerethetnék, aki szeretne. Nincs senki aki fogná a kezem akkor, mikor szükségem lenne rá.
Milyen gyenge vagyok...pfff...menekülök a gondok elől, ahelyett, hogy megoldanám őket. Ez a gyengeség jele. Meghalni könnyű, élni a nehéz.
Tudom, hogy gyenge vagyok. Sokan mondták már. Bevallom.
De én akkor is a halált választom. Körbenéztem a sötét éjszakában, és a halványan pislákoló autó elé terveztem ugrani. Egyre közeledett, én pedig készen álltam arra, hogy kiugorjak elé. Az autó az ötven méteres körzetembe került, ezért gyorsan cselekedve az útra léptem, ám az éles fájdalom amit éreztem nem kocsi által történt, hanem azáltal, hogy a földre kerültem. Derekam körül két kéz tartott úgy, mintha sosem akarna elengedni. Erősen szorítottam szemeimet, majd mikor kinyitottam őket, a karok elengedtek, majd tulajdonosuk felhúzott a földről. Felnéztem a megmentőmre....várjunk, a megmentőm! Engem ne mentsen meg senki...én meg akarok halni. 

-Miért ugrottál ki? -kérdezte. 

-Miért mentettél meg? -tettem fel én is egy kérdést halkan. 

-Válaszolok, ha válaszolsz. -szólt a rejtélyes idegen. 

-Én...mi a neved? -néztem újra rá, hátha ezzel el tudok menekülni kérdései elől.  

-Jaebum. -válaszolta egyszerűen. 

Vöröslő haja megcsillant az esti lámpák fényében, üres tekintete pedig végig mélyen az enyémet fürkészték. 

-Hát, köszönöm, hogy megmentettél. Jaebum. -húztam apró mosolyra ajkaim. 

Lelkem mélyén átkoztam, amiért ezt tette. Meghajoltam előtte egy aprót, majd hátat fordítva neki hazaindultam. Ha nem most, majd máskor megteszem. 

-Miért tetted? -hallottam újra hangját, mire megtorpantam. -Mi annyira borzasztó az életben, hogy ezt kell tedd? -hangja egyre erélyesebb volt. 

-Én.. -fordultam meg, a földet nézve. -Vagyis...nekem..én.. 

-Te? 

-Nekem nincsen senkim és..én nem akarok egyedül élni. -suttogtam. 

Tudom, hogy gyenge vagyok. De sosem féltem jobban semmitől, mint a magánytól. Hogy egyedül leszek, egy apró porszem a világban, és senki nem vesz észre. Hogy mindenki úgy tapos végig rajtam, mint egy apró, jelentéktelen hangyán. 

-Honnan tudod, hogy nincs senki? -lépett hozzám közelebb.

-22 éve várok arra a valakire. -néztem fel rá. 

Üveges tekintete semmit sem árult el.  

Hello emberek. Itt lenne az új történetem első része. Remélem tetszett nektek. :) Ha igen hagyjatok nyomokat:)

Szép napot/estét mindenkinek: Niki♥