A megmentőm |BEFEJEZETT|

4.

Csöndben kezdtem el hazafele sétálni.

Mi lesz most velem? Eddig se kerestem sok pénzt, de elég volt a megélésemhez. Viszont most, hogy kirúgtak, itt állok céltalanul, és nem tudom mi lesz velem.

Hazafele megpillantottam egy gyógyszertárat. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem az ajtaján.

-Nyugtatót szeretnék. -néztem az eladóra.

-Receptje van?

-Nincs. Csak adjon valami nyugtatót, és már itt sem vagyok. -sóhajtottam.

-Sajnálom, ilyen erős gyógyszereket recept nélkül nem adhatok ki. -nézett szemeimbe.

-Nézze. Most rúgtak ki a munkahelyemről, nincsen élettársam, a szüleim meghaltak, egyedül élek egy eldugott környéken, és nyolc kibaszott általánosom van. Adja ide azt a rohadt nyugtatót, különben én veszem ki magamnak, de az nem lesz jó mulatság. -fúrtam tekintetem a női eladó szemébe, aki kicsit megrémült az életem történetétől.

Soha nem voltam ilyen. Mindig egy félénk, csöndes ember voltam, most meg lám annyi stressz ér, hogy előbújik az az énem, amit még én sem ismertem soha.

Az eladó kérésemre - inkább parancsolásomra - kiadta a gyógyszert, én meg azt kifizetve távoztam. Elegem van már abból, hogy soha semmi nem jön össze az életemben. Minden, tényleg minden amit elterveztem, romba dőlt. Bárcsak visszatekerhetném az időt. Nem hagytam volna ott az iskolát, és lehet, hogyha jobb helyen dolgoznék, akkor élettársam is lenne. De sajnos nem így történt.

Épp a kapuzárammal babráltam, kezemben a gyógyszertári szatyorral, mikor miniszívrohamot kaptam egy mögöttem megszólaló hangtól.

-Mit akarsz azokkal a gyógyszerekkel kezdeni?

Megfordulva Jaebum arcával találkoztam. Hogy kerül ide, neki nem dolgoznia kéne?

-Ezek csak vitaminok. -vágtam rá szemrebbenés nélkül. Magamra sem ismerek.

-Youngjae. Add ide a nyugtatókat. -lépett hozzám közelebb, kezét kinyújtva, remélve, hogy a zacskót a kezébe adom. De nem fogom.

-Nincs hozzá közöd mit veszek be.

-Nem leszel megint öngyilkos. -lépett még közelebb hozzám, úgy, hogy homlokunk szinte összeért. Nekem fel, neki pedig le kellett néznie, hogy láthassuk egymást.

-Miért ne lehetnék az?

-Van miért élned.

-Pff. -nevettem el magam keserűen. -Mégis mi az?

-Én.

Ahogy kimondta ezt a szót, a vigyor lehervadt arcomról. Ő?

-Bemehetek? -nézett újra szemeimbe üveges tekintetével, majd lassan vette ki a gyógyszeres szatyrot kezemből, én pedig hagytam neki.

-P-persze.. -fordultam meg, és kinyitottam a kaput, majd beljebb sétálva a bejárati ajtót is. Megvártam még ő is belép rajta, majd bezártam magunk mögött az ajtót. Kíváncsian nézett körbe a nem túl nagy, de otthonos házamban, majd mosolyogva felém fordult.

-Szép. -mondta, én pedig szintén elmosolyodtam.

-Kérsz egy teát? -kérdeztem, mire ő megcsóválta a fejét.

-Köszönöm, nem vagyok szomjas. Kérdezhetek valamit? -komolyodott el. Nyeltem egy nagyot, majd a konyhaasztalhoz invitálva leültünk.

-Öhm, persze.

-Miért rúgtak ki? -kérdezte, én pedig összeráncoltam a homlokom. Honnan tud róla? Kémkedik utánam?

-Te..te erről honnan tudsz? -adtam hangot gondolataimnak, mire aprót mosolygott.

-Hamar itthon voltál, egy adag gyógyszerrel a kezedben. Szerinted? -döntötte oldalra a fejét, ami megint úgy hatott mint egy kiskutya. Ezt ismét megmosolyogtam. -Mi az? -kérdezte pont úgy, mint a buszmegállónál.

-Semmi, csak megint egy kutyára hasonlítasz. -nevettem el magam, mire kitolja nyelvét, és lihegni kezdett. Már szemeim is összeszűkültek a nevetésem miatt, majd ő is csatlakozott hozzám.

-Édes vagy, mikor nevetsz. -hagyta abba, és már csak mosolygott rám.

Zavaromban lenéztem az asztalon pihenő kezeimre, és játszani kezdtem velük. Édes vagyok? Miért ilyen kedves velem?

-Youngjae, nem mondtad el, hogy miért rúgtak ki. -nyúlt államhoz kezével, és felemelte azt, hogy ránézzek.

-Hát... A főnök szerint a nyolc általánosommal nem vagyok jó munkaerő még egy kocsmában sem. -néztem le újra kezeimre.

-Nyolc általános?

-Abba kellett hagynom az iskolát, mert édesanyám nagyon beteg volt, és diákmunkára kellett mennem, hogy segíthessek a kórházi kezelések árában.. -emlékeimre előjöttek a régi jó barátaim, a gyémántszínű könnycseppek.

-Biztos nagyon hálás neked. -mondta halkan.

-Mégsem tudtam eleget segíteni. -néztem rá apró mosollyal, viszont könnyeimet nem tudtam visszafogni, és szemem sarkából lecsöppent egy, minek még koppanását is hallottam a faasztalon.

-Meghalt?

-Meghalt.

---------------------------------

Sziasztok! :) bocsánat, nem volt egy ideje rész, év vége volt, nekem sok minden közbejött, tegnap előtt ballagtam, utána elmentünk a családdal mindenhova, na mindegy a lényeg hogy kevés időm volt, ezt is telefonról tettem most fel :D Azért remélem tetszett, ha igen, hagyjatok nyomomat :) Puszi mindenkinek: Niki